A "kegyelet oszlop" sokáig a volt jutadomb töviben (Török utca) lett felállítva, állitólag a Soroksári Helytört´éneti Muzeumban van jelenleg! A Jutadomb töviben laktam a háború befejeztéig, háború elött a jutadombon éltem át a gyermekkoromat, ahol az oszlop még a Jutadomb tetején volt, gyönyörü florával kerítve! Az oszlopnál fohászkodtak a soroksári parasztok, hogy a szöllöjüket, gabonájukat és a burgonyát kímélje meg az idöjárás! A "Tájjellegü" oldalra fel kéne tenni ezt az értékes , soha vissza nem térö fotót!

Lux Antal

EMLÉKEZÉS A VALAMIKORI SOROKSÁRI ÖNKÉNTES TŰZOLTÓSÁGRA (1883-1945)

EMLÉKEZÉS A VALAMIKORI SOROKSÁRI ÖNKÉNTES TŰZOLTÓSÁGRA (1883-1945)

Mint az a helytörténetből ismeretes, Soroksár gyakran szenvedett jelentős tűzkárt a XIX. században. Ezért a század vége felé a község bővülése, fejlődése szempontjából nagy szükség volt szervezett, képzett tűzoltóságra.

Üknagyapám, Drexler Antal (1839-1908) 1883-ban jelentős személyes anyagi hozzájárulással megalapította a SOROKSÁRI ÖNKÉNTES TŰZOLTÓ TESTÜLETET. A parancsnokságot később fia, Drexler Imre vette át. A képzés és létszám folyamatosan fejlődött, és az 1930-40-es évekre – nagyapám, Drexler Antal (1902-1973) parancsnoksága alatt (1928-1945) - elérte csúcspontját. Ekkorra az alakulat aktív létszáma meghaladta a 60-at, és nemcsak tűzoltói, hanem légoltalmi kiképzésben is részesültek tagjai. A tűzoltó testület gyakorlótere a mai Grassalkovich iskola emeletes épülete helyén volt, magas gyakorlótoronnyal.

DREXLER ANTAL TŰZOLTÓ PARANCSNOK RÖVID ÉLETRAJZA

Nagyapám, Drexler Antal, régi közismert, és köztiszteletben álló soroksári családban született 1902-ben. Fiatal korától fogva részt vett a soroksári tűzoltóság munkájában. Érettségi után Műszaki Akadémiát végzett, majd a Fővárosi Villamos Műveknél lett műszaki vezető, később Székesfővárosi főtisztviselő. 1927-ben nősült, felesége a szintén közismert soroksári családból való Holbig Rozina lett. Három lánygyermekük született, Zsuzsanna, Terézia és Gertrúd. Drexler Antal tevékeny résztvevője volt a helyi közéletnek is. Az akkori társadalmi élet kiemelkedő helyének számító Kaszinó háznagya, a Holbig-ifjak vezetőségi tagja, a Katolikus Egyháztanács tagja, majd elnöke lett. Nagybátyjától - a templom és iskolaépítő Drexler Antal prépost-plébánostól, mint keresztapjától – örökölt értékes arany egyházi ékszereket és egy főpapi pásztorbotot a Soroksári Nagyboldogasszony plébániának adományozta. 1928-1945 között, 17 éven látta el kiemelkedően a helyi tűzoltóság parancsnokságát. Több kitüntetést és elismerést kapott. Az alakulattal együtt több elismerésben részesült. 1933-ban ünnepelték 50 éves fennállásukat, ekkor Drexler Antal parancsnok kormányzói kitüntetésben részesült. 1944 novemberében a front elérte Soroksárt. A községet kiürítették, lakóit főleg a közeli kerületekbe (Erzsébet, Ferencváros) költöztették. Drexler Antal ekkor (44-45 telén) családjától távol, végig az ostrom alatt itt maradt Soroksáron szolgálatban, és védte a község értékeit. Mindezért, a „felszabadulás” után a kommunista vezetés sajátos módon fejezte ki „háláját”: internálták, először az Andrássy út 60-ba, majd 8 hónapra Kistarcsára. Mire hazajött Soroksárra, családja minden vagyonát elkobozták, mindössze egy fél házrészt hagytak meg az 5 tagú Drexler családnak. Állásából kitették, és egy szovjet katonai vezetés alatt álló csillaghegyi gyárba kényszerítették. Ott is kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Felesége vagyonát szintén elkobozták, nagyanyám kőcsiszolóként helyezkedhetett el. Gyermekeiknek megtiltották az érettségit is.

A nehézségek, és az évtizedekig tartó szenvedések sem törték meg őket. Nagyapám büszke, egyenes tartású emberként élt. Tisztelték és szerették Soroksáron „Toncsi bácsit”. Nekem Ő volt a világ legdrágább nagypapája. 1973-ban a szeretett soroksári családi házban hunyt el. Isten nyugosztalja! Bár soha nem rehabilitálták, de az utókor elismerte munkásságát: 2011-ben posthumus SOROKSÁR DÍSZPOLGÁRA kitüntető címben részesült.

Tiszteletére és a néhai Soroksári Önkéntes Tűzoltók emlékére 2000-ben emlékfalat kértem a XX-XXIII. kerületi tűzoltó parancsnokságtól. Kinagyított első parancsnoki fényképe alá réztáblát csináltattam. Fölé pedig selyemből Millenniumi csapatzászlót terveztem és készíttettem a jelenlegi tűzoltóságnak, és a valamikori Soroksáriaknak, valamint parancsnokuknak az emlékére. A 2000. szeptember 28-i ünnepélyes átadáson, zászlóavatáson és szentelésen a családtagokon túl részt vettek Soroksár és Pesterzsébet városvezetői, az Országos-, a Fővárosi-, a kerületi tűzoltóság parancsnokai, az egyházak képviselői, valamint az Országos Tűzoltó Egyesület elnöke is. Zászlóanyák Drexler Antal lányai, édesanyám, Teréz, és nagynéném, Gertrúd voltak. Az emlékfal és a zászló jelenleg is megtekinthető a kerületi tűzoltóság épületében.

TISZTELET ÉS HÁLA MINDAZOKNAK, AKIK ÉLETÜK, EGÉSZSÉGÜK KOCKÁZTATÁSÁVAL VÉDTEK ÉS VÉDENEK BENNÜNKET, ÉRTÉKEINKET!

Unyi János Antal

Gyerekkori emlékek

Reggeltől, estig az utcán, a patakon, a Dunán , a Jókai utca végi homokbányában randalíroztunk, egy szál klott gatyában, mezítláb. Nyaranta estére, mire hazavergődtünk, disznó módjára koszos voltam. Ha megszomjaztunk, az utcai nyomós kútból ittunk, a mellkasunkon, hasunkon végigfolyt a víz, csak itt volt rajtunk tiszta csík. Drága anyám minden este megszidott,és a következő napon is, meg a következőn is. Így telt minden akkori Jó meleg nyár. Hazatérve az udvaron, előkapta a lavórt, gatya le, beleálltam, Ő a sikálókefével és a házi szappannal nekem esett. Én általában visítottam, aki próbálta már a testén a sikálókefét és a kőkemény házi szappant, az tudja, miről beszélek. Anyámat természetesen nem érdekelte az én tiltakozásom, folytatta amíg jónak látta. Másnap este kezdődött minden elölről. Nagyon jó és szép nyarak voltak, 50-es évek vége, 60-as évek eleje. Egyszerű idők voltak, de ma is szívesen visszamennék egy kicsit. Autók sehol, az utcákon gyerekcsapatok, mindenki ismert mindenkit, miénk volt az egész falu. Arra mehettünk bántatlanul amerre akartunk. Bárki, bármit mond, szép volt.

Fuchs Gyula

Soroksári vasútállomás

Ha ez az épület mesélni tudna! Látta a felséges gőzmozdonyokat, amint kipörgő kerekekkel, hatalmas füstöt és gőzt kibocsájtva feszült neki a mögötte lévő óriási súlynak és lendítette mozgásba. Lassan és méltóságteljesen. De sokszor csodáltam meg én is. A nagyanyám Soltvadkertre járt heti rendszerességgel, az üzletébe áruért. A háború előtt, tejfölt, túrót küldtek fel Kelebiáról, kosarakban, 25 literes kannákban. Érdekes, hűtés még nem létezett az úton. Soltvadkertről, később gyümölcs, zöldség, baromfi, tojás jött a vasúton. Minden nagy kerek kosarakba levarrva zsákvászonnal. Mi keddenként du. 17. órakor vártuk itt az állomáson az érkező vonatot. Kimentünk a sínek közé egy nagy négykerekű kézi kocsival, és az un. pakli kocsiból átrámoltuk az érkező árut. Aztán látta a háború után,a Soriról vidékre utazó, ruhaneműért cserébe élelmet hozó embereket. Tanúja volt, amint Soroksáriak ezreit telepítették ki ártatlanul Németországba. Tanúja volt a felvidékről és a Matyó földről vasúton, Soroksárra telepített magyarságnak. Tanúja volt, amint 1956-ban az állomáson veszteglő bort szállító tankerekbe lőttek és ömlött belőlük a bor, amit a helyi lakosság nagy buzgalommal hordott haza. Állítólag pimpós és savanyú volt. Csupán egy kis adalék, amiről ez az öreg állomásépület mesélhetne, ha tudna.!!!!

Fuchs Gyula