Édesanyámhoz

Édesanyámhoz

Hálával köszönöm,
a sok boldog évet,
amit gyermekként
a közeledben éltem.

Most is fülemben cseng,
a sok kedves szavad....
- a féltő gondoskodás,
soha nem kímélted magad!

Nálunk a szegénység,
a földhöz volt közel,
Te mégis az égig emeltél,
apró örömökkel......

Hogy tudnám ezt Neked,
mind-mind visszaadni?
Megfáradt kezedet,
csókokkal hinteni.....

Szívemben a szeretet,
szárnyal, mint a madár!
Messze vagy, - mégis itt vagy közel,
Drága Jó Édesanyám!

Hábele Mihályné (2000.05.05.)

Anyák napi gondolatok

Anyák napi gondolatok

--- Mennyi virág reszket
a gyermekek kezében,
mikor az Anya felé nyújtja,
csillogó szemével....

--- Minden Édesanya
szívszakadva várja,
hogy szeretett gyermekét,
a karjaiba zárja!

--- Ezen a szép napon,
nem mindenki örül,
van akit a feledés
homálya vesz körül....

--- vagy fekszik elhagyottan,
magányába zárva,
feltörő emlékek
sietnek, vigasztalására....

--- A másik véglet az,
mikor már nincs Anya....
Hiába nyílik a sok virág,
csak a sírhantot borítja.

Hábele Mihályné (2000.05.07.)

Lehunyt szemmel....

Lehunyt szemmel....

Oly távol vagy tőlem,
szívemben, mégis közel.
Gondolatban, lehunyt szemmel,
karom erősen magához ölel.

Csókjaimmal beborítom
megfáradt, ráncos kezeid.
Titkolni próbálod, mégis látom,
a ki nem hullott könnyeid.

Ó, bárcsak visszahozhatnám,
a régi szép időt......
Virágot hintenék az úton,
a lábaid előtt.....

Mit is kívánhatnék,
ezen a szép napon?
Jó erőt és egészséget,
mosolyt az arcodon!

Ezt a csokor virágot,
csókokkal halmozom,
úgy küldöm el Neked,
ezen a képeslapon!

Hábele Mihályné (2002.02.10.)

Rád emlékezem

Engedjétek meg, hogy Anyák napja közeledtével, egy pár gondolatot megosszak Veletek. Ez lesz a harmadik Anyák napja Édesanyánk nélkül. Négyen vagyunk testvérek és nagy szeretettel nevelt fel bennünket. Ők annak idején tízen voltak testvérek. Abban az időben is nagyon nehéz volt tíz éhes szájat betömni. Ezért a két legidősebb lány, hogy enyhítsen a gondokon, a szuhakállói szénbányában vállalt munkát. Húszéves volt, amikor a sorsa örökre megpecsételődni látszott. 1952. dec.16-án az éjjeles műszak vége felé egy robbantás következtében, betört a víz és tizenheten a föld alatt rekedtek. Akkor szinte az egész ország imádkozott értük és összefogtak a kiszabadításukért. Hat és fél napig voltak a bánya fogságában. Nehéz, gyötrelmes perceket és napokat éltek át. Feladtak minden reményt és elbúcsúztak szeretteiktől gondolatban, - lefeküdtek egymás mellé és felkészültek a halálra. A történetükből később egy film is készült Fábri Zoltán rendezésében,- Életjel címmel, de a film nem tudta hűen visszaadni az átélt szörnyű és fájdalmas napokat. Ha valakit érdekelne a "hős bányászlány" Szűcs Zsuzsanna története, a neten megtalálható, ha beírja a keresőbe, - Szuhakálló 1952. - Arra gondoltam, hogy Anyák napja előtt, ennek a hétnek a szeretet jegyében kellene eltelnie, amit egy-egy verssel szeretnék kifejezésre juttatni. Köszönöm szépen, ha elolvassátok!

Rád emlékezem

Múlhatnak a napok,
múlhatnak az évek,
szívemben örökké
itt él az emléked!

Látom kedves arcod....
Fogom görcsös kezed....
Miért is nem jutott,
boldogabb élet Neked!?

Cipelted az élet terhét,
egyedül válladon.....
Soha nem éltél, - mint mások,
könnyedén, szabadon!

Mégis csordultig volt
a szíved szeretettel....
Mosoly az arcodról
soha nem fogyott el!

Tudom, hogy most is
vigyázol reánk!
Örökre itt élsz a szívünkben,
Drága Jó Édesanyánk!

Hábele Mihályné (2014.07.25.)

A vers szeretete

A vers szeretete

A vers nekem olyan,
mint éhezőnek a kenyér,
mint szikkadt földnek a nyári zápor,
amely éltet, ami aranyat ér.

A vers nekem, - szellő,
mely szárnyalva az égig emel.
Lágyan, finoman megérint,
arcomra könnyű csókot lehel.

A vers nekem, - napsugár,
mely árassza magából a meleget.
Néha a könnyem is kicsordul,
ha megérinti szívemet.

A vers nekem, - kiáltás,
ami felrázza az alvó szíveket.
Életre hívja a legszebb érzést,
ébren tartja a szeretetet.

Hábele Mihályné (2001.04.23.)

Egy arc

Egy arc

Egy arc tekint rám némán,
szeme huncutul villanó.
Mintha csak derülne a tréfán,
szája szegletén mosolya megkapó.

A szárnyaló idő múlása,
arcára véste bélyegét,
finom barázdákat szántva,
szelíd tekintetén.

Sötét hajára dér szállt,
szürkéllik, mint a messzeség.
A távoli homályból néha,
megcsillan még a régi fény.

Csak nézem az arcot........
s szemem biztatón felé kacsint.
Csak fel a fejjel barátom!
- mire a tükör visszakacsint.

Hábele Mihályné (2000.10.02)

Az élet útján

Az élet útján

Az évek súlya vállain nyugszik,
beleroppant már a büszke derék.....
Érzelmét rejtené, titkolná,
ha néha könny borítja el a szemét.

Hová lett a régi tűz,
ami egykor szemében égett?
Hová tűnt a végtelen erő?
- Mint a köd elszállt, - semmivé lett.

A szívében ott él a szeretet.
Míg lobog a lángja, perzselve éget.
Az életútján, ha visszatekint,
- mégis csak szép volt az élet!

Hábele Mihályné (2002.03.24.)

Szívhangok

Szívhangok

Amikor az élet útját járod,
valaki mindig elkísér.......
Ébren is őrzi az álmod,
s nem vádol soha a könnyekért.

Ha boldog vagy, veled örül,
de aggódik, remeg és bátorít,
ha az élet járatlan ösvényén,
botladoznának lépteid.

Ő az egyetlen a Földön,
aki mindent megbocsát.
Életet adott és csak érted él,
- az Édesanyád!

Hábele Mihályné (2002.05.25.)

Múlt és jelen

A naptárra néztem,.....
s felidéződik bennem a múlt.
Egy lány indult az úton,
lassan haladva bátortalanul.

Csikorog a hó a csizmája alatt.
A tél most különösen hideg......
Félszeg szíve a kabát alatt,
hevesen ver, szinte remeg.

Valami új jön, ami még idegen.....
Valaki elszakadt, messzire - távol.
Az otthon emléke, még szorosan ölel.
Az idő meggyógyít mindent magától.

A gépek zümmögő zaja,
a munka egyhangú dallama.....
Elszállnak a könnyek is a széllel.
Elmúlnak, peregnek az évek.

Már nem fáj úgy a múlt.
Az érzés lassan megfakult.
Egy májusi hajnalon,
a szíve is lángra gyúlt.

Az élete része lett a régi gyár.
Összetartoznak, mint egy család.
Már gyalogösvény vezet, amerre jár.
Becsukott szemmel is odatalál.
- 28 éve a SORTEX-be jár.

Mulandó életünk

Mi végre jöttünk-e világra,
s tapasztalunk meg, száz és száz csodát?
Még csillogó gyermeki szemekkel,
szüleink gyönyörű meséit éljük át.

Akiket mindig a szeretet vezérelt.....
A tanításuk a távolba mutat!
Lássuk meg mindenben a szépet,
s járjuk mindig, az egyenes utat!

Vedd észre az elesett embert,
segítő kezedet nyújtsad felé!
Emeld fel szíved melegével,
egy mosoly, egy jó szó, aranyat ér!

Lásd meg a virágok szépségét,
a fákon daloló madarakat!
Érezd a Nap melegségét,
a szellőt, mely arcodra csókot ad!

Oly röpke, s mulandó az élet,
értékeljük minden pillanatát!
Példát mutatva gyermekeinknek,
a jót és a szépet adjuk tovább!

Jöttünk és elmegyünk,.........
nincs gazdag és szegény.....
Fájó szívvel búcsút intünk,
könnyeink tengerén.

Hábele Mihályné ( 2015.04.17.)

In memoriam SORTEX

Régóta suttogták már az emberek,
de a remény, mindenkit éltetett.
Hittünk benne, hogy minket elkerül.
Gyárunk, - ebek harmincadjára nem kerül!

Itt kezdtük egykor a "nagybetűs" ÉLETET.
Tizenévesen, akár a gyerekek.
Itt bontogatta szirmait, sok első szerelem......
Dolgoztunk, terveket is szőttünk, mert lehetett!

Munkánk soha nem volt egy - "leányálom".
Szemünkre ezért könnyen jött az álom.
Dacoltunk viharral, faggyal és meleggel.
Minket soha - semmi nem tántoríthatott el!

Most mégis becsukja kapuját a gyár.
Búcsúzni kell! - Vége! - Nincs tovább!
A gyárkémény füstje már nem száll messzire.
Sok dolgozójának könnyes lesz a szeme.

Harminc év, nagy idő!
Nem múlik el nyomtalan.
Úgy érzem, - itt bent, valami megszakad!
Előre kell nézni! - mondják az okosok.
Most mégis úgy érzem, egy kicsit meghalok!

(2000.08.17.)

Búcsú a szövödétől
(2000.12.12.)

Tíz óra tizenkilenc perckor
megálltak az utolsó gépek.
A hatalmas üzemcsarnokban
végleg megállt az élet....
A néma csendben egyszerre
hangosan dobbantak a szívek.

Most csak áll,
lehajtott fejjel a dolgozó,
amit érez,
szavakkal ki nem mondható!

Sok embernek, ez volt az élete,
a második otthona!
A könnyeit hullatva kérdi,
a sors miért ily mostoha?

Egykor zsibongott, forrt itt az élet.
Tervek, barátságok, szerelmek szövődtek.
A vézna fiúcskából, erős férfi lett.
A fiatal lány is asszonnyá érett.

Olyan volt mindenki, mint egy nagy család.
Tudtuk egymás örömét, bánatát....
Most mindenki útja, más irányt mutat,
de az emlékek a szívekben, örökre megmarad!

(2000.12.13.)