In memoriam SORTEX

Régóta suttogták már az emberek,
de a remény, mindenkit éltetett.
Hittünk benne, hogy minket elkerül.
Gyárunk, - ebek harmincadjára nem kerül!

Itt kezdtük egykor a "nagybetűs" ÉLETET.
Tizenévesen, akár a gyerekek.
Itt bontogatta szirmait, sok első szerelem......
Dolgoztunk, terveket is szőttünk, mert lehetett!

Munkánk soha nem volt egy - "leányálom".
Szemünkre ezért könnyen jött az álom.
Dacoltunk viharral, faggyal és meleggel.
Minket soha - semmi nem tántoríthatott el!

Most mégis becsukja kapuját a gyár.
Búcsúzni kell! - Vége! - Nincs tovább!
A gyárkémény füstje már nem száll messzire.
Sok dolgozójának könnyes lesz a szeme.

Harminc év, nagy idő!
Nem múlik el nyomtalan.
Úgy érzem, - itt bent, valami megszakad!
Előre kell nézni! - mondják az okosok.
Most mégis úgy érzem, egy kicsit meghalok!

(2000.08.17.)