EGY NEGYEDSZÁZADOS EMLÉKMŰ TÖRTÉNETE

Az Erzsébeti Temetőben található, hármas halmon álló kopjafa kettős kereszt emlékmű ünnepélyes felavatására, felszentelésére – éppen 25 éve – 1990. március 15-én került sor.

Tervezésének, felállításának gondolatával már 1989-ben foglalkoztam, hiszen sem a II. Világháború, sem az 1956-os forradalom soroksári áldozatainak nem volt emlékhelyük. Ötletemmel felkerestem az akkori XX. kerületi tanácselnököt, Gyulai Gusztávot, majd a temető igazgatóját. (A „rendszerváltás” küszöbén az akkori hatalom már nyitott volt az ellenzékkel való együttműködésre.) Úgy magánemberként, mint a KDNP akkori soroksári-pesterzsébeti elnökeként is foglalkoztatott az elesett és elfeledett soroksári áldozatokra való emlékezés helyének megvalósítása. 1989. augusztus 20-án a soroksári Hősök terén meghirdettem Soroksár önállóvá válásának szükségességét, és tervét. Ezután kezdtem tervezni az emlékművet, keresve a legmegfelelőbb helyét a temetőben. Az igazgató felkínált egy központi helyet, ugyanakkor megjegyezte, hogy az akkori hátsó kerítés tövében régi soroksári temetőkből elhozott emberi maradványok kerültek elföldelésre, amelyek felett jelenleg szemétdomb van. Rögtön döntöttem, és ezt az akkor teljesen eldugott hátsó helyet választottam. Így a soroksári hamvak fölött méltó emlékmű állhat majd. Megterveztem az emlékművet, amely soroksári bazaltkövekből épített hármas halom (emlékeztetve a forradalom barikádjaira is) tetején álló kopjafa motívumú vörösfenyő kettős kereszt lett. Egyfelől emlékeztetve keresztény államiságunkra, másfelől a kopjafa, mint motívum a magyarság egyetemességére utal. Ezután elhordattam a szemétdombot a helyszínről, majd elindultam Soroksáron pénzt gyűjteni, ami elég sikeres lett. Szerencsém volt, mert a köveket ingyen kaptuk, és az építésért sem kellett fizetni. Az óriási, vastag vörösfenyő gerendákra a Zirci Erdőgazdaságban tettem szert, melyeket – a cél okán – méltányosan vásárolhattam meg. Munkahelyem ingyen adott kölcsön egy nagy teherautót sofőrrel, így személyesen hoztuk el a gerendákat a Bakonyból Soroksárra. Az összegyűjtött pénz tetemes részét Zágoni Sándor fafaragónak fizettem ki. A faragást és a helyszíni összeállítást követően 1990. március 15-ére hirdettük meg az avató ünnepséget. Néhány nappal előtte értesültem, hogy március 13-án érkezik haza Amerikából Pongrátz Gergely, a legendás 56-os Corvin-közi parancsnok, aki 33 év száműzetés után, mint volt halálra ítélt, most lép először újra hazai földre. Nosza, irány a repülőtér! Az újságírók gyűrűjén keresztüljutva sikerült őt soroksáriként üdvözölnöm, és percek alatt megegyeztünk, hogy első hazai hivatalos programjaként jelen lesz az emlékmű felavatásán, úgyis, mint volt soroksári polgár.

Így került sor arra a szép, megható ünnepségre, ahol a megjelentek többsége megilletődötten, könnyes szemmel énekelte a Himnuszt és a Szózatot. (Ne feledjük, akkor még egypártrendszer volt, és itt voltak az oroszok is.) Az ünnepségen Pongrátz Gergely és öccse, Ödön mellett részt vettek a KDNP országos, fővárosi vezetői, a helyi tagság, más ellenzéki pártok tagjai, Gyulai Gusztáv tanácselnök, újságírók, az oktatási és kulturális intézmények munkatársai, valamint az egyházak képviselői. Az emlékművet néhai plébánosunk, Fila Lajos atya szentelte fel. Ez volt az első olyan helyi emlékmű (és az óta is az egyetlen), amely tisztán magánszemélyek adományaiból valósult meg, és elkészültéhez is többen önzetlen munkájukkal járultak hozzá.

A temető időközbeni bővítésével a ronda szürke betonkerítés hál’ Istennek eltűnt, és növényzet veszi körül az emlékművet. Alatta pedig ismeretlen soroksári embertársaink földi maradványai alusszák örök álmukat. Azóta a kereszt újabb felületkezeléseken és festésen esett át, de jelennek és jövendőnek egyaránt hirdeti:  

„Hazádnak rendületlenűl

Légy híve, ó magyar;”

Kérem, aki tud, látogasson oda akár egy mécsessel, vagy egy szál virággal, vagy csak egyszerűen azért, mert hozzánk, Soroksáriakhoz tartozik.

Unyi János Antal

1. kép: Avatóbeszéd
2. kép: Pongrátz Gergely beszéde
3. kép: A tavasz első virágával emlékezik Pongrátz Gergely 
4. kép: Két generáció
5. kép: Édesapám Pongrátz Gergellyel beszélget. 35 éve találkoztak utoljára