dr. Pfiszter Tamás beszéde 2015. május 03.

dr. Pfiszter Tamás beszéde 2015. május 03.

„Tu host nu neid khert, tas ti schorokschare schwom á auf ti eis turchlém kann?”
Kevesen értik ma már ezeket a szavakat. Pedig ezek a szavak üzennek nekünk.
1946 tavaszán öt súlyos szerelvény gördült ki a soroksári vasútállomásról. Közel 6000
soroksárit űztek a háborúban szétbombázott és romokban álló Németországba. Javaiktól,
állampolgárságuktól megfosztották őket. Döbbenetes, hogy alig néhány hónappal a zsidók
deportálása után ismét alkalmazták a kollektív bűnösség elvét. Pusztán származásuk és
anyanyelvük miatt internáltak, ítéltek kényszermunkára, vagyonelkobzásra embereket. Az is
megtörtént, hogy egy haragos feljelentése miatt került valaki a kitelepítő szerelvényekre.
A legyőzöttnek nem hagytak semmit. Még a vereség méltóságteljes gyászát sem. A győztes
ítélkezni akart a legyőzöttek felett, de egész nemzeteket ítélt el.
A háború vége korántsem jelentette magyaroknak és sváboknak a béke kezdetét. A
megpróbáltatások már 1945 elején megkezdődtek. A front még el sem vonult, de a Vörös
Hadsereg máris kiadta hírhedt 0060. számú parancsát, melynek értelmében csak Soroksárról
több mint ezer 17 és 45 év közötti férfit és nőt hurcoltak el a Szovjetunióba. Nagyapám is
közöttük volt. Ő 45 kilóra fogyva két és fél évvel később szerencsésen hazatért. Több száz
soroksári társa azonban elpusztult a megpróbáltatások alatt.
A svábság elhurcolása, majd elűzése éppen azt a közösséget sújtotta, akiknek Soroksár a létét,
egyedi arculatát köszönheti. Velük és leszármazottaikkal együtt tízezer svábot vesztett
Soroksár, és tízezer dolgos magyar állampolgárt a haza.
A megmaradt közösség megroppanásával a diktatúra évtizedei alatt az anyanyelv és a kultúra,
a szokások egy része darabjaira hullott és elveszett. Úgy tűnt, már csak a düledező
parasztházak és néhány nem magyarosított vezetéknév emlékeztet majd arra, hogy kik éltek itt
egykoron.
De vannak hagyományok, amik még a legnehezebb időkben is megmaradtak. Ki tudja miért, a
sváb zenét például megtűrték. Sok nem soroksári gyökerekkel rendelkező ember pedig maga
is igazi soroksárivá lett.
Az illatos „Hochzeitsuppe”, a soroksári paprikás leves továbbra is ott gőzölgött az asztalon,
mellette a foszlós mazsolás kaláccsal, a Rici pászli pedig az ablakából figyelte a fiatalokat.
Ha végigsétálunk Soroksáron, még mindenhol látni lehet az ősök keze nyomát, még ma is felfelbukkannak
a rendezett porták, a gyümölcsfák az utcán, a régi soroksári szellem.
Hagyományaink újra élettel telnek meg és új hagyományokat is teremtünk. Örvendetes látni,
hogy a tiroli és a bajor mellett, egyre többen veszik fel a soroksári népviseletet is. Épp itt volt
az ideje, hogy műemlékeinket felújítsuk.
Soroksár persze már nem olyan, mint egykor volt. Nem is lehet és nem is kell visszahozni azt
a világot. Azonban a maroknyi lokálpatrióta közösség és a soroksári svábok motorjai lehetnek
Soroksár megújulásának.
Hagyományainkat és Soroksár egyediségét csak összefogással, a soroksári identitás
megőrzésével tudjuk továbbadni gyermekeinknek, unokáinknak. A "faluhoz" és a "falu
közösségéhez" való tartozás pedig olyan kultúrát teremt a közéletben, ahol még
hangsúlyosabb szempont lehet a közösség érdeke az egyéni érdekek előtt.
Azon kell dolgoznunk nap mint nap, hogy ennek alapköveit lerakjuk. Az előző generációk
kitartó munkáját kell folytatnunk még akkor is, ha – ahogy a mondás tartja – "Die erste
Generation erntete den Tod, die zweite die Not, und nur die dritte das Brot."
Nehéz, embert próbáló, de nemes feladat. Baj azonban nem történhet, mert ahogy a
történelemből megtanultuk: a soroksári svábok a jég hátán is megélnek!