2015. május 4., hétfő

Kissné Kismarton Veronika megosztása

Amint az idézetekből látszik, ugyan nem Soroksáron gyűjtött visszaemlékezések olvashatóak, de úgy gondolom, az itteniek is ugyanilyen történeteket mesélhettek volna. Ezért gondolom úgy, hogy helye van ezen az oldalon. (Bieber Márta)


Az ország minden részéről vitték a svábokat ,néhány mondat tőlük (ezeket hallottuk itt Soroksáron is cry hangulatjel )
»Ha Isten velünk, ki ellenünk?« Ezt írtam a marhavagon oldalára, amikor megláttam az orosz katonát. Azonnal felismertem, ahogy ő is. Végem van, mama – mondtam édesanyámnak. Remegett minden tagom. A katona most nem volt részeg, anyámmal akart beszélni, hogy megkérje a kezem és elvigyen a Szovjetunióba. Anyám nagy nehezen lebeszélte erről. Még hónapokon át rémálmaim voltak a német gyűjtőtáborban.”
(Lang Theresia, Mosonszolnok)
„Két órát kaptunk, hogy összeszedjük a holminkat. Két óra alatt csak a legszükségesebbet szedte össze anyám. Heten voltunk gyerekek. Kenyeret, zsírt, egy kis húst, ágyneműt. Minden bútorunk, emlékünk ott maradt. Anyám csak egy képet kapott még fel, ami rólunk, gyerekekről az elsőáldozáskor készült. Nem volt irgalom.”
(Maria Kraus, Mosonyszentjános)
„A szomszéd faluból egy magyar gazda megígérte apámnak, hogy gondját viseli a kutyánknak. Apám boldog volt.”
(Maria Kraus, Mosonszentjános)
„A kitelepített magyar svábok közül azt kérdezték egymástól: És mikor megyünk már haza? Majd ősszel! – hangzott a válasz. És aztán ott haltak meg a messzi idegenben.”
(Pelczer Rudolfné, szül. Knáb Anna)
„Az életük értelmét vették el tőlük: a házat, a földet, amit egész életük munkájával építettek fel. A kitelepítés során talán ezért is voltak sokan apatikusak, akkorra már »csak« a hazájukat vehették el tőlük."
(Kammerer Teréz)
„A vagonban apámnak eszébe jutott, hogy nincsen vödrünk, ahová a dolgunkat elvégezzük. Ajánlkoztam neki, hogy visszaszaladok, de ő nem engedte. – Elvisznek az oroszok és soha többé sem látunk – mondta.”
(Kraus Maria, Mosonszentjános)
„16 éves voltam. Egyetlen éjszaka alatt felnőttem.”
(Lang Theresia, Mosonszolnok)

dr. Pfiszter Tamás beszéde 2015. május 03.

dr. Pfiszter Tamás beszéde 2015. május 03.

„Tu host nu neid khert, tas ti schorokschare schwom á auf ti eis turchlém kann?”
Kevesen értik ma már ezeket a szavakat. Pedig ezek a szavak üzennek nekünk.
1946 tavaszán öt súlyos szerelvény gördült ki a soroksári vasútállomásról. Közel 6000
soroksárit űztek a háborúban szétbombázott és romokban álló Németországba. Javaiktól,
állampolgárságuktól megfosztották őket. Döbbenetes, hogy alig néhány hónappal a zsidók
deportálása után ismét alkalmazták a kollektív bűnösség elvét. Pusztán származásuk és
anyanyelvük miatt internáltak, ítéltek kényszermunkára, vagyonelkobzásra embereket. Az is
megtörtént, hogy egy haragos feljelentése miatt került valaki a kitelepítő szerelvényekre.
A legyőzöttnek nem hagytak semmit. Még a vereség méltóságteljes gyászát sem. A győztes
ítélkezni akart a legyőzöttek felett, de egész nemzeteket ítélt el.
A háború vége korántsem jelentette magyaroknak és sváboknak a béke kezdetét. A
megpróbáltatások már 1945 elején megkezdődtek. A front még el sem vonult, de a Vörös
Hadsereg máris kiadta hírhedt 0060. számú parancsát, melynek értelmében csak Soroksárról
több mint ezer 17 és 45 év közötti férfit és nőt hurcoltak el a Szovjetunióba. Nagyapám is
közöttük volt. Ő 45 kilóra fogyva két és fél évvel később szerencsésen hazatért. Több száz
soroksári társa azonban elpusztult a megpróbáltatások alatt.
A svábság elhurcolása, majd elűzése éppen azt a közösséget sújtotta, akiknek Soroksár a létét,
egyedi arculatát köszönheti. Velük és leszármazottaikkal együtt tízezer svábot vesztett
Soroksár, és tízezer dolgos magyar állampolgárt a haza.
A megmaradt közösség megroppanásával a diktatúra évtizedei alatt az anyanyelv és a kultúra,
a szokások egy része darabjaira hullott és elveszett. Úgy tűnt, már csak a düledező
parasztházak és néhány nem magyarosított vezetéknév emlékeztet majd arra, hogy kik éltek itt
egykoron.
De vannak hagyományok, amik még a legnehezebb időkben is megmaradtak. Ki tudja miért, a
sváb zenét például megtűrték. Sok nem soroksári gyökerekkel rendelkező ember pedig maga
is igazi soroksárivá lett.
Az illatos „Hochzeitsuppe”, a soroksári paprikás leves továbbra is ott gőzölgött az asztalon,
mellette a foszlós mazsolás kaláccsal, a Rici pászli pedig az ablakából figyelte a fiatalokat.
Ha végigsétálunk Soroksáron, még mindenhol látni lehet az ősök keze nyomát, még ma is felfelbukkannak
a rendezett porták, a gyümölcsfák az utcán, a régi soroksári szellem.
Hagyományaink újra élettel telnek meg és új hagyományokat is teremtünk. Örvendetes látni,
hogy a tiroli és a bajor mellett, egyre többen veszik fel a soroksári népviseletet is. Épp itt volt
az ideje, hogy műemlékeinket felújítsuk.
Soroksár persze már nem olyan, mint egykor volt. Nem is lehet és nem is kell visszahozni azt
a világot. Azonban a maroknyi lokálpatrióta közösség és a soroksári svábok motorjai lehetnek
Soroksár megújulásának.
Hagyományainkat és Soroksár egyediségét csak összefogással, a soroksári identitás
megőrzésével tudjuk továbbadni gyermekeinknek, unokáinknak. A "faluhoz" és a "falu
közösségéhez" való tartozás pedig olyan kultúrát teremt a közéletben, ahol még
hangsúlyosabb szempont lehet a közösség érdeke az egyéni érdekek előtt.
Azon kell dolgoznunk nap mint nap, hogy ennek alapköveit lerakjuk. Az előző generációk
kitartó munkáját kell folytatnunk még akkor is, ha – ahogy a mondás tartja – "Die erste
Generation erntete den Tod, die zweite die Not, und nur die dritte das Brot."
Nehéz, embert próbáló, de nemes feladat. Baj azonban nem történhet, mert ahogy a
történelemből megtanultuk: a soroksári svábok a jég hátán is megélnek!

2015. május 2., szombat

Esti imádság

Esti imádság
Lement a Nap immár, s megjött a sötét éj,
de az én szívem, - árnyától, mégsem fél.
Mert tudom jó Atyám, hogy te őrzöl engem,
míg az álom karja, zárva tartja szemem.
Ó, majd ha egykoron, midőn napom lejár.....
midőn majd a halál, előttem is megáll.....
Csendes álomképpen legyen elmúlásom.
Minden tettem nálad, boldog véget lásson.
Várlak édes álom, pihentess engemet.
Benned bízom Atyám, ne hagyd el lelkemet!
Életem vezére, s halálom bölcs Ura,
te vagy szívem első és utolsó gondja. Ámen.
Ezt az imádságot, még a Dédnagymamám tanította velem gyermekkoromban, - Aggteleken.
(Nagyon szeretném, ha nem merülne feledésbe.)
Hábele Mihályné. (2015.05.02.)

Fohász

Fohász
Ó Istenem!
Mennyi sóhaj szállt már feléd.....
Amikor nincsen kiút, te vagy csak a remény!
Messziről vigyázod kóborló nyájadat.
Az eltévedteknek helyes irányt mutatsz.
Méltatlanul, oly sokszor szájukra vesznek.
Káromolják neved, amiért szenvednek.
Te mégis meghallgatod, mindenki bánatát.
Nálad a fájdalom, enyhítésre talál.
Oly sokszor éreztem már, hogy itt vagy velem.
A bajban, mindig megfogtad a kezem.
A szeretet ereje, mindennél többet ér!
Sokszor az is gazdagabb, aki koldusszegény.
Istenem! Légy velem! Mert te vagy a remény! Ámen.
Hábele Mihályné (2001.12.04.)
Amióta megírtam, ezt a fohászt, azóta nagyon sokszor elmondtam már magamban, a többi imádsággal együtt, amit még az Édesanyám és a Dédnagymamám tanított velem gyermekkoromban. Egy gyönyörű esti imádság, amit nagyon kevesen ismerhetnek. Ha nincs ellenetekre, megosztanám veletek, egy későbbi időpontban.

2015. április 30., csütörtök

Édesanyámhoz

Édesanyámhoz
Hálával köszönöm,
a sok boldog évet,
amit gyermekként
a közeledben éltem.
Most is fülemben cseng,
a sok kedves szavad....
- a féltő gondoskodás,
soha nem kímélted magad!
Nálunk a szegénység,
a földhöz volt közel,
Te mégis az égig emeltél,
apró örömökkel......
Hogy tudnám ezt Neked,
mind-mind visszaadni?
Megfáradt kezedet,
csókokkal hinteni.....
Szívemben a szeretet,
szárnyal, mint a madár!
Messze vagy, - mégis itt vagy közel,
Drága Jó Édesanyám!
Hábele Mihályné (2000.05.05.)

2015. április 29., szerda

Anyák napi gondolatok

Anyák napi gondolatok
--- Mennyi virág reszket
a gyermekek kezében,
mikor az Anya felé nyújtja,
csillogó szemével....
--- Minden Édesanya
szívszakadva várja,
hogy szeretett gyermekét,
a karjaiba zárja!
--- Ezen a szép napon,
nem mindenki örül,
van akit a feledés
homálya vesz körül....
--- vagy fekszik elhagyottan,
magányába zárva,
feltörő emlékek
sietnek, vigasztalására....
--- A másik véglet az,
mikor már nincs Anya....
Hiába nyílik a sok virág,
csak a sírhantot borítja.
Hábele Mihályné (2000.05.07.)

2015. április 28., kedd

Lehunyt szemmel....

Lehunyt szemmel....
Oly távol vagy tőlem,
szívemben, mégis közel.
Gondolatban, lehunyt szemmel,
karom erősen magához ölel.
Csókjaimmal beborítom
megfáradt, ráncos kezeid.
Titkolni próbálod, mégis látom,
a ki nem hullott könnyeid.
Ó, bárcsak visszahozhatnám,
a régi szép időt......
Virágot hintenék az úton,
a lábaid előtt.....
Mit is kívánhatnék,
ezen a szép napon?
Jó erőt és egészséget,
mosolyt az arcodon!
Ezt a csokor virágot,
csókokkal halmozom,
úgy küldöm el Neked,
ezen a képeslapon!
Hábele Mihályné (2002.02.10.)