Soroksári kocsmák

 Hogy szám szerint hány kocsma volt, azt sajnos nem tudom, de sok. Olyan 25-30 biztosan, köztük többnek volt saját táncterme is. Mivel a lakosság "kasztosodott" úgymond, ami azt jelentette, hogy minden ivónak megvolt a maga törzstársasága, akik rendszeresen oda jártak. Ismertebb, talán a Holbig kocsma, innen ered a ma is hagyományként ápolt Holbig ifjúsági felvonulás, Úrnapján, ma a Grassi. 170 önkorm. épülete. Minden táncteremmel rendelkező kocsma nagy ünnepek alkalmával, zenészeket szerződtetett-- soroksáriakat--- és táncolt a falu apraja-nagyja. Érdekesség talán, hogy a parasztok este 6-kor hazamentek, megfejni a teheneket, míg vissza nem jöttek, addig a zene szünetelt. Aztán voltak az úgynevezett beszálló vendéglők. Ide érkeztek a messzi településekről, a fővárosi Széna térre igyekvő takarmányt szállító fogatok. Estére felértek Soroksárra, itt beszállásoltak, megvacsoráztak, a lovakat istállóba kötötték, őket is ellátták, majd hajnali 2-3 óra körül tovább indultak, a pesti-budai piacokra. Délután minden fordítva történt, estére újra megjöttek az üres fogatok, hazafelé újra megálltak pihenni. Örökös körforgás, folyamatos haszon a kocsmárosoknak. A nagyobb forgalmú kocsmák szerződésben álltak a nagy pesti sörgyárakkal, Dreher, Kőbányai, Polgári sör. A Dunszt-féle kocsma, a -- Haraszti út- Ócsai út -- elágazásánál működött, saját fogatával hozta a sört a gyárból, és terítette a településen, sőt Haraszti, Taksony, Ócsa, Bugyi községekben is. A köz-és társadalmi élet jórészt a kocsmákban folyt. Mindebből látható, hogy a kocsmáknak meghatározó szerepük volt egy-egy település életében.

Fuchs Gyula

EGY NEGYEDSZÁZADOS EMLÉKMŰ TÖRTÉNETE

Az Erzsébeti Temetőben található, hármas halmon álló kopjafa kettős kereszt emlékmű ünnepélyes felavatására, felszentelésére – éppen 25 éve – 1990. március 15-én került sor.

Tervezésének, felállításának gondolatával már 1989-ben foglalkoztam, hiszen sem a II. Világháború, sem az 1956-os forradalom soroksári áldozatainak nem volt emlékhelyük. Ötletemmel felkerestem az akkori XX. kerületi tanácselnököt, Gyulai Gusztávot, majd a temető igazgatóját. (A „rendszerváltás” küszöbén az akkori hatalom már nyitott volt az ellenzékkel való együttműködésre.) Úgy magánemberként, mint a KDNP akkori soroksári-pesterzsébeti elnökeként is foglalkoztatott az elesett és elfeledett soroksári áldozatokra való emlékezés helyének megvalósítása. 1989. augusztus 20-án a soroksári Hősök terén meghirdettem Soroksár önállóvá válásának szükségességét, és tervét. Ezután kezdtem tervezni az emlékművet, keresve a legmegfelelőbb helyét a temetőben. Az igazgató felkínált egy központi helyet, ugyanakkor megjegyezte, hogy az akkori hátsó kerítés tövében régi soroksári temetőkből elhozott emberi maradványok kerültek elföldelésre, amelyek felett jelenleg szemétdomb van. Rögtön döntöttem, és ezt az akkor teljesen eldugott hátsó helyet választottam. Így a soroksári hamvak fölött méltó emlékmű állhat majd. Megterveztem az emlékművet, amely soroksári bazaltkövekből épített hármas halom (emlékeztetve a forradalom barikádjaira is) tetején álló kopjafa motívumú vörösfenyő kettős kereszt lett. Egyfelől emlékeztetve keresztény államiságunkra, másfelől a kopjafa, mint motívum a magyarság egyetemességére utal. Ezután elhordattam a szemétdombot a helyszínről, majd elindultam Soroksáron pénzt gyűjteni, ami elég sikeres lett. Szerencsém volt, mert a köveket ingyen kaptuk, és az építésért sem kellett fizetni. Az óriási, vastag vörösfenyő gerendákra a Zirci Erdőgazdaságban tettem szert, melyeket – a cél okán – méltányosan vásárolhattam meg. Munkahelyem ingyen adott kölcsön egy nagy teherautót sofőrrel, így személyesen hoztuk el a gerendákat a Bakonyból Soroksárra. Az összegyűjtött pénz tetemes részét Zágoni Sándor fafaragónak fizettem ki. A faragást és a helyszíni összeállítást követően 1990. március 15-ére hirdettük meg az avató ünnepséget. Néhány nappal előtte értesültem, hogy március 13-án érkezik haza Amerikából Pongrátz Gergely, a legendás 56-os Corvin-közi parancsnok, aki 33 év száműzetés után, mint volt halálra ítélt, most lép először újra hazai földre. Nosza, irány a repülőtér! Az újságírók gyűrűjén keresztüljutva sikerült őt soroksáriként üdvözölnöm, és percek alatt megegyeztünk, hogy első hazai hivatalos programjaként jelen lesz az emlékmű felavatásán, úgyis, mint volt soroksári polgár.

Így került sor arra a szép, megható ünnepségre, ahol a megjelentek többsége megilletődötten, könnyes szemmel énekelte a Himnuszt és a Szózatot. (Ne feledjük, akkor még egypártrendszer volt, és itt voltak az oroszok is.) Az ünnepségen Pongrátz Gergely és öccse, Ödön mellett részt vettek a KDNP országos, fővárosi vezetői, a helyi tagság, más ellenzéki pártok tagjai, Gyulai Gusztáv tanácselnök, újságírók, az oktatási és kulturális intézmények munkatársai, valamint az egyházak képviselői. Az emlékművet néhai plébánosunk, Fila Lajos atya szentelte fel. Ez volt az első olyan helyi emlékmű (és az óta is az egyetlen), amely tisztán magánszemélyek adományaiból valósult meg, és elkészültéhez is többen önzetlen munkájukkal járultak hozzá.

A temető időközbeni bővítésével a ronda szürke betonkerítés hál’ Istennek eltűnt, és növényzet veszi körül az emlékművet. Alatta pedig ismeretlen soroksári embertársaink földi maradványai alusszák örök álmukat. Azóta a kereszt újabb felületkezeléseken és festésen esett át, de jelennek és jövendőnek egyaránt hirdeti:  

„Hazádnak rendületlenűl

Légy híve, ó magyar;”

Kérem, aki tud, látogasson oda akár egy mécsessel, vagy egy szál virággal, vagy csak egyszerűen azért, mert hozzánk, Soroksáriakhoz tartozik.

Unyi János Antal

1. kép: Avatóbeszéd
2. kép: Pongrátz Gergely beszéde
3. kép: A tavasz első virágával emlékezik Pongrátz Gergely 
4. kép: Két generáció
5. kép: Édesapám Pongrátz Gergellyel beszélget. 35 éve találkoztak utoljára

A "kegyelet oszlop" sokáig a volt jutadomb töviben (Török utca) lett felállítva, állitólag a Soroksári Helytört´éneti Muzeumban van jelenleg! A Jutadomb töviben laktam a háború befejeztéig, háború elött a jutadombon éltem át a gyermekkoromat, ahol az oszlop még a Jutadomb tetején volt, gyönyörü florával kerítve! Az oszlopnál fohászkodtak a soroksári parasztok, hogy a szöllöjüket, gabonájukat és a burgonyát kímélje meg az idöjárás! A "Tájjellegü" oldalra fel kéne tenni ezt az értékes , soha vissza nem térö fotót!

Lux Antal

EMLÉKEZÉS A VALAMIKORI SOROKSÁRI ÖNKÉNTES TŰZOLTÓSÁGRA (1883-1945)

EMLÉKEZÉS A VALAMIKORI SOROKSÁRI ÖNKÉNTES TŰZOLTÓSÁGRA (1883-1945)

Mint az a helytörténetből ismeretes, Soroksár gyakran szenvedett jelentős tűzkárt a XIX. században. Ezért a század vége felé a község bővülése, fejlődése szempontjából nagy szükség volt szervezett, képzett tűzoltóságra.

Üknagyapám, Drexler Antal (1839-1908) 1883-ban jelentős személyes anyagi hozzájárulással megalapította a SOROKSÁRI ÖNKÉNTES TŰZOLTÓ TESTÜLETET. A parancsnokságot később fia, Drexler Imre vette át. A képzés és létszám folyamatosan fejlődött, és az 1930-40-es évekre – nagyapám, Drexler Antal (1902-1973) parancsnoksága alatt (1928-1945) - elérte csúcspontját. Ekkorra az alakulat aktív létszáma meghaladta a 60-at, és nemcsak tűzoltói, hanem légoltalmi kiképzésben is részesültek tagjai. A tűzoltó testület gyakorlótere a mai Grassalkovich iskola emeletes épülete helyén volt, magas gyakorlótoronnyal.

DREXLER ANTAL TŰZOLTÓ PARANCSNOK RÖVID ÉLETRAJZA

Nagyapám, Drexler Antal, régi közismert, és köztiszteletben álló soroksári családban született 1902-ben. Fiatal korától fogva részt vett a soroksári tűzoltóság munkájában. Érettségi után Műszaki Akadémiát végzett, majd a Fővárosi Villamos Műveknél lett műszaki vezető, később Székesfővárosi főtisztviselő. 1927-ben nősült, felesége a szintén közismert soroksári családból való Holbig Rozina lett. Három lánygyermekük született, Zsuzsanna, Terézia és Gertrúd. Drexler Antal tevékeny résztvevője volt a helyi közéletnek is. Az akkori társadalmi élet kiemelkedő helyének számító Kaszinó háznagya, a Holbig-ifjak vezetőségi tagja, a Katolikus Egyháztanács tagja, majd elnöke lett. Nagybátyjától - a templom és iskolaépítő Drexler Antal prépost-plébánostól, mint keresztapjától – örökölt értékes arany egyházi ékszereket és egy főpapi pásztorbotot a Soroksári Nagyboldogasszony plébániának adományozta. 1928-1945 között, 17 éven látta el kiemelkedően a helyi tűzoltóság parancsnokságát. Több kitüntetést és elismerést kapott. Az alakulattal együtt több elismerésben részesült. 1933-ban ünnepelték 50 éves fennállásukat, ekkor Drexler Antal parancsnok kormányzói kitüntetésben részesült. 1944 novemberében a front elérte Soroksárt. A községet kiürítették, lakóit főleg a közeli kerületekbe (Erzsébet, Ferencváros) költöztették. Drexler Antal ekkor (44-45 telén) családjától távol, végig az ostrom alatt itt maradt Soroksáron szolgálatban, és védte a község értékeit. Mindezért, a „felszabadulás” után a kommunista vezetés sajátos módon fejezte ki „háláját”: internálták, először az Andrássy út 60-ba, majd 8 hónapra Kistarcsára. Mire hazajött Soroksárra, családja minden vagyonát elkobozták, mindössze egy fél házrészt hagytak meg az 5 tagú Drexler családnak. Állásából kitették, és egy szovjet katonai vezetés alatt álló csillaghegyi gyárba kényszerítették. Ott is kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Felesége vagyonát szintén elkobozták, nagyanyám kőcsiszolóként helyezkedhetett el. Gyermekeiknek megtiltották az érettségit is.

A nehézségek, és az évtizedekig tartó szenvedések sem törték meg őket. Nagyapám büszke, egyenes tartású emberként élt. Tisztelték és szerették Soroksáron „Toncsi bácsit”. Nekem Ő volt a világ legdrágább nagypapája. 1973-ban a szeretett soroksári családi házban hunyt el. Isten nyugosztalja! Bár soha nem rehabilitálták, de az utókor elismerte munkásságát: 2011-ben posthumus SOROKSÁR DÍSZPOLGÁRA kitüntető címben részesült.

Tiszteletére és a néhai Soroksári Önkéntes Tűzoltók emlékére 2000-ben emlékfalat kértem a XX-XXIII. kerületi tűzoltó parancsnokságtól. Kinagyított első parancsnoki fényképe alá réztáblát csináltattam. Fölé pedig selyemből Millenniumi csapatzászlót terveztem és készíttettem a jelenlegi tűzoltóságnak, és a valamikori Soroksáriaknak, valamint parancsnokuknak az emlékére. A 2000. szeptember 28-i ünnepélyes átadáson, zászlóavatáson és szentelésen a családtagokon túl részt vettek Soroksár és Pesterzsébet városvezetői, az Országos-, a Fővárosi-, a kerületi tűzoltóság parancsnokai, az egyházak képviselői, valamint az Országos Tűzoltó Egyesület elnöke is. Zászlóanyák Drexler Antal lányai, édesanyám, Teréz, és nagynéném, Gertrúd voltak. Az emlékfal és a zászló jelenleg is megtekinthető a kerületi tűzoltóság épületében.

TISZTELET ÉS HÁLA MINDAZOKNAK, AKIK ÉLETÜK, EGÉSZSÉGÜK KOCKÁZTATÁSÁVAL VÉDTEK ÉS VÉDENEK BENNÜNKET, ÉRTÉKEINKET!

Unyi János Antal

Gyerekkori emlékek

Reggeltől, estig az utcán, a patakon, a Dunán , a Jókai utca végi homokbányában randalíroztunk, egy szál klott gatyában, mezítláb. Nyaranta estére, mire hazavergődtünk, disznó módjára koszos voltam. Ha megszomjaztunk, az utcai nyomós kútból ittunk, a mellkasunkon, hasunkon végigfolyt a víz, csak itt volt rajtunk tiszta csík. Drága anyám minden este megszidott,és a következő napon is, meg a következőn is. Így telt minden akkori Jó meleg nyár. Hazatérve az udvaron, előkapta a lavórt, gatya le, beleálltam, Ő a sikálókefével és a házi szappannal nekem esett. Én általában visítottam, aki próbálta már a testén a sikálókefét és a kőkemény házi szappant, az tudja, miről beszélek. Anyámat természetesen nem érdekelte az én tiltakozásom, folytatta amíg jónak látta. Másnap este kezdődött minden elölről. Nagyon jó és szép nyarak voltak, 50-es évek vége, 60-as évek eleje. Egyszerű idők voltak, de ma is szívesen visszamennék egy kicsit. Autók sehol, az utcákon gyerekcsapatok, mindenki ismert mindenkit, miénk volt az egész falu. Arra mehettünk bántatlanul amerre akartunk. Bárki, bármit mond, szép volt.

Fuchs Gyula

Soroksári vasútállomás

Ha ez az épület mesélni tudna! Látta a felséges gőzmozdonyokat, amint kipörgő kerekekkel, hatalmas füstöt és gőzt kibocsájtva feszült neki a mögötte lévő óriási súlynak és lendítette mozgásba. Lassan és méltóságteljesen. De sokszor csodáltam meg én is. A nagyanyám Soltvadkertre járt heti rendszerességgel, az üzletébe áruért. A háború előtt, tejfölt, túrót küldtek fel Kelebiáról, kosarakban, 25 literes kannákban. Érdekes, hűtés még nem létezett az úton. Soltvadkertről, később gyümölcs, zöldség, baromfi, tojás jött a vasúton. Minden nagy kerek kosarakba levarrva zsákvászonnal. Mi keddenként du. 17. órakor vártuk itt az állomáson az érkező vonatot. Kimentünk a sínek közé egy nagy négykerekű kézi kocsival, és az un. pakli kocsiból átrámoltuk az érkező árut. Aztán látta a háború után,a Soriról vidékre utazó, ruhaneműért cserébe élelmet hozó embereket. Tanúja volt, amint Soroksáriak ezreit telepítették ki ártatlanul Németországba. Tanúja volt a felvidékről és a Matyó földről vasúton, Soroksárra telepített magyarságnak. Tanúja volt, amint 1956-ban az állomáson veszteglő bort szállító tankerekbe lőttek és ömlött belőlük a bor, amit a helyi lakosság nagy buzgalommal hordott haza. Állítólag pimpós és savanyú volt. Csupán egy kis adalék, amiről ez az öreg állomásépület mesélhetne, ha tudna.!!!!

Fuchs Gyula