Egy arc

Egy arc

Egy arc tekint rám némán,
szeme huncutul villanó.
Mintha csak derülne a tréfán,
szája szegletén mosolya megkapó.

A szárnyaló idő múlása,
arcára véste bélyegét,
finom barázdákat szántva,
szelíd tekintetén.

Sötét hajára dér szállt,
szürkéllik, mint a messzeség.
A távoli homályból néha,
megcsillan még a régi fény.

Csak nézem az arcot........
s szemem biztatón felé kacsint.
Csak fel a fejjel barátom!
- mire a tükör visszakacsint.

Hábele Mihályné (2000.10.02)

Az élet útján

Az élet útján

Az évek súlya vállain nyugszik,
beleroppant már a büszke derék.....
Érzelmét rejtené, titkolná,
ha néha könny borítja el a szemét.

Hová lett a régi tűz,
ami egykor szemében égett?
Hová tűnt a végtelen erő?
- Mint a köd elszállt, - semmivé lett.

A szívében ott él a szeretet.
Míg lobog a lángja, perzselve éget.
Az életútján, ha visszatekint,
- mégis csak szép volt az élet!

Hábele Mihályné (2002.03.24.)

Szívhangok

Szívhangok

Amikor az élet útját járod,
valaki mindig elkísér.......
Ébren is őrzi az álmod,
s nem vádol soha a könnyekért.

Ha boldog vagy, veled örül,
de aggódik, remeg és bátorít,
ha az élet járatlan ösvényén,
botladoznának lépteid.

Ő az egyetlen a Földön,
aki mindent megbocsát.
Életet adott és csak érted él,
- az Édesanyád!

Hábele Mihályné (2002.05.25.)

Múlt és jelen

A naptárra néztem,.....
s felidéződik bennem a múlt.
Egy lány indult az úton,
lassan haladva bátortalanul.

Csikorog a hó a csizmája alatt.
A tél most különösen hideg......
Félszeg szíve a kabát alatt,
hevesen ver, szinte remeg.

Valami új jön, ami még idegen.....
Valaki elszakadt, messzire - távol.
Az otthon emléke, még szorosan ölel.
Az idő meggyógyít mindent magától.

A gépek zümmögő zaja,
a munka egyhangú dallama.....
Elszállnak a könnyek is a széllel.
Elmúlnak, peregnek az évek.

Már nem fáj úgy a múlt.
Az érzés lassan megfakult.
Egy májusi hajnalon,
a szíve is lángra gyúlt.

Az élete része lett a régi gyár.
Összetartoznak, mint egy család.
Már gyalogösvény vezet, amerre jár.
Becsukott szemmel is odatalál.
- 28 éve a SORTEX-be jár.

Mulandó életünk

Mi végre jöttünk-e világra,
s tapasztalunk meg, száz és száz csodát?
Még csillogó gyermeki szemekkel,
szüleink gyönyörű meséit éljük át.

Akiket mindig a szeretet vezérelt.....
A tanításuk a távolba mutat!
Lássuk meg mindenben a szépet,
s járjuk mindig, az egyenes utat!

Vedd észre az elesett embert,
segítő kezedet nyújtsad felé!
Emeld fel szíved melegével,
egy mosoly, egy jó szó, aranyat ér!

Lásd meg a virágok szépségét,
a fákon daloló madarakat!
Érezd a Nap melegségét,
a szellőt, mely arcodra csókot ad!

Oly röpke, s mulandó az élet,
értékeljük minden pillanatát!
Példát mutatva gyermekeinknek,
a jót és a szépet adjuk tovább!

Jöttünk és elmegyünk,.........
nincs gazdag és szegény.....
Fájó szívvel búcsút intünk,
könnyeink tengerén.

Hábele Mihályné ( 2015.04.17.)

In memoriam SORTEX

Régóta suttogták már az emberek,
de a remény, mindenkit éltetett.
Hittünk benne, hogy minket elkerül.
Gyárunk, - ebek harmincadjára nem kerül!

Itt kezdtük egykor a "nagybetűs" ÉLETET.
Tizenévesen, akár a gyerekek.
Itt bontogatta szirmait, sok első szerelem......
Dolgoztunk, terveket is szőttünk, mert lehetett!

Munkánk soha nem volt egy - "leányálom".
Szemünkre ezért könnyen jött az álom.
Dacoltunk viharral, faggyal és meleggel.
Minket soha - semmi nem tántoríthatott el!

Most mégis becsukja kapuját a gyár.
Búcsúzni kell! - Vége! - Nincs tovább!
A gyárkémény füstje már nem száll messzire.
Sok dolgozójának könnyes lesz a szeme.

Harminc év, nagy idő!
Nem múlik el nyomtalan.
Úgy érzem, - itt bent, valami megszakad!
Előre kell nézni! - mondják az okosok.
Most mégis úgy érzem, egy kicsit meghalok!

(2000.08.17.)

Búcsú a szövödétől
(2000.12.12.)

Tíz óra tizenkilenc perckor
megálltak az utolsó gépek.
A hatalmas üzemcsarnokban
végleg megállt az élet....
A néma csendben egyszerre
hangosan dobbantak a szívek.

Most csak áll,
lehajtott fejjel a dolgozó,
amit érez,
szavakkal ki nem mondható!

Sok embernek, ez volt az élete,
a második otthona!
A könnyeit hullatva kérdi,
a sors miért ily mostoha?

Egykor zsibongott, forrt itt az élet.
Tervek, barátságok, szerelmek szövődtek.
A vézna fiúcskából, erős férfi lett.
A fiatal lány is asszonnyá érett.

Olyan volt mindenki, mint egy nagy család.
Tudtuk egymás örömét, bánatát....
Most mindenki útja, más irányt mutat,
de az emlékek a szívekben, örökre megmarad!

(2000.12.13.)