Kiűzetés
Mottó: „Szülőföldem szép határa
Meglátlak-e valahára?”
Soroksáron születtem
1930-ban. Szüleim kisparasztok voltak. Stefánia utcai kis családi házunkban
laktunk. Szüleim földműveléssel, két kezük becsületes munkájával teremtették
meg mindazt, ami a megélhetéshez kellett. Papámnak volt egy lova, amit nagyon
megbecsült, hiszen a legfőbb segítsége volt a napi munkájában. Általában négy
tehenet tartott. A tejüket a környéken adtuk el, a felesleget néha a
„milimárik” hordták el a városba. A takarmányt is mi termeltük meg. Rozsot is
arattunk. A mama
minden héten saját lisztből dagasztott kenyeret, amit a környékbeli pék sütött
meg. Évenként két disznót hizlaltunk, majd levágásuk után a hurkát, kolbászt,
szalonnát sorjában elfogyasztottuk. A hentesnél nem túl sűrűn kellett pénzt
hagyni. Csirkét, kacsát is tartottunk, ezeket vasárnaponként, ünnep-napokon
fogyasztottuk. Korai krumplit is termeltünk. Viszonylag jó áron lehetett értékesíteni,
ez volt a tej mellett a másik bevételi forrásunk. Az akkori
emberek takarékosságára jellemző, hogy még a kukoricaszár csutkáját is (melynek
leveleit a tehenek ették meg) kévébe kötötték, s a következőnyáron ezzel
tüzeltek, ezen főzték meg az ebédjüket, s melegítették meg az üstben a mosásra
szánt vizet. Nagyjából minden soroksári gazdálkodó így élt, a tehetősebbek is,
csak ők más nagyságrendben termeltek. Valamennyien szorgalmasan dolgoztak. Soroksár méltán
érdemelte ki a „Budapest éléskamrája” címet. Emlékeimben él még a régi
Soroksár. A fehérre meszelt tiszta házai, a rendben tartott utcák. A lovas kocsik zörgése amint a gazdálkodók reggel a mezőre indultak, vagy este,
amikor a napi munkából fáradtan,olykor takarmánnyal, terménnyel megrakodva
hazatértek. A társalgás nyelve túlnyomórészt a soroksári sváb dialektus volt. Svábul
beszéltünk egymás között, a hentesnél, fűszeresnél is így vásároltunk. Aki a kocsmába
ment, nem fröccsöt, hanem spritzert kért. Játék közben mi, gyerekek is őseink
nyelvén beszéltünk. Még a magyar fiúk és lányok legtöbbje is megtanulta a
nyelvünket. Ez akkoriban természetes dolog volt.
Az országban bárhol bármilyen
nemzetiségű emberek laktak egy községben, a saját nyelvükön érintkeztek. A
közérdekű dolgokat általában kidobolták. Ez úgy történt, hogy a kisbíró a
nyakában lógó pergődobbal utcáról utcára járt. Bizonyos szakaszonként megállt,
egy ideig dobolt, majd – miután az otthon tartózkodó emberek köréje sereglettek
– kis füzetéből hangosan felolvasta a hirdetni valót a lóvizittől a
kutyaoltásig. Soroksáron az állam által kinevezett főjegyző működött a maga
apparátusával, de a tulajdonképpeni elöljáróság soroksári polgárok közül
választott esküdtekből állt, élükön az ugyancsak választott bíróval. Jól
emlékszem Weisz Józsi bácsira, aki gazdálkodó ember volt, s bíróként bölcs
megfontolással, igazságosan, köztiszteletben álló emberként intézte Soroksár
ügyes-bajos dolgait. Jött azonban a háború, s vele együtt a sok borzalom! A
közeledő front miatt Soroksárt kiürítették. Az emberek többsége Pesterzsébetre
kényszerült. Akinek lova, kocsija, tehene volt, takarmánnyal együtt magával vitte,
s mindenféle kényszer-megoldásokkal próbálta átvészelni a fenyegetően sötétnek
ígérkező jövőt. Az állatállományt
mindkét hadsereg dézsmálta, a visszavonulók és az előrenyomulók egyaránt. Az
utóbbiak hol tehenet vittek el élelmezési célra, hol lovat a seregnek. Volt ahol cserébe ott-hagytak egy-egy kiselejtezett lovat.
Mi, a nagyszüleimmel,
két nagybátyámmal és nagynénémmel együtt költöztünk Erzsébetre. A négy
családból ki-ki egy lovat, egy tehenet vitt. Mire hazajöhettünk, egy tehén és
egy póniló maradt összesen. Több mázsa kukoricát is vittünk, még vetőmagra való
sem maradt belőle, tavasszal úgy kellett kölcsönkérni. A Kisfaludy utca 3-ba
költöztünk. Ez az utca a Kossuth Lajos utcával északi irányban volt szomszédos,
ma már nincs meg, a városrendezés során megszüntették.Sokkal nagyobb baj is
történt azonban velünk, mint az elszegényedés. Már érkezésünkkor beszélték az emberek,
hogy az oroszok a német nevűeket összeszedik és munkára viszik. Soroksáron a közben hazaköltözöttek közül szedték össze a munkára fogható
férfiakat, nőket. Elvitték két nagybátyámat is. Mi még Erzsébeten voltunk. Egy este nálunk is kopogtak. Karszalagos civilek jöttek be. Ezek az új hatalom
megbízottai voltak, s elvitték a papát, mint utóbb kiderült egy szovjet
szénbányába. Három év után jött csak haza. Csont sovány volt, de túlélte a viszontagságokat.
Egyik nagybátyám öt év múlva jöhetett, a másik belehalt a megpróbáltatásokba.
Özvegyet és árvát hagyott maga után.
Az 1946-os sváb kitelepítés
Soroksárt sem kímélte. Az őslakosság jelentős részét vonatra rakták, ki-ki
szegényes batyujával indulhatott földönfutóként – házat, földet maga mögött hagyva
– Németország felé. E szomorú esemény hatvanadik évfordulóján saját élményeim
tükrében szeretnék emlékezni és emlékeztetni a történtekre s érzékeltetni az
akkori körülményeket. Soroksáron közben új elöljáróság vette át
az irányítást. Tevékenységük
nem sok jót hozott a helyi polgároknak. Nekik is aktív szerepük volt „málenkij robot”-ra
való elhurcolásban, az internálásban, a kitelepítés előkészítésében. Amikor
hazajöttünk Soroksárra, befogtuk a pónilovat a megmaradt lovas kocsiba,
felraktuk, ami holmink még meg volt. A póni húzta, ahogy tudta, mi meg,
a három csonka család, nagypapával, nagymamával együtt körbefogtuk, toltuk a kocsit.
Hazatérve a Stefánia utcába költöztünk, s még néhány hónapig együtt laktunk. (A
legtöbb helyen így tettek, ezt gondolták biztonságosabbnak.)
Tavasszal
keservesen ment a szántás-vetés. Néha akadt kölcsön-ló (szörnyen silány lovak
voltak szegények). Bizony döcögve haladt az eke, de szántani kellett. Az
emberek ebből éltek. Nyáron gyalog jártunk ki a határba, a kéziszerszámokat a
vállunkon cipelve. Együtt aratott a család, amelyet nagypapa és nagymama fogtak
össze. A szántás, kaszálás férfimunka volt, ehhez csak a nagypapa értett. Jó
szívvel segített. Engem is ő tanított meg minderre.1945 nyarán nemcsak a
hétköznapi élet volt keserves. Az itthon maradt férfiak, nők egy részét internálták.
Velük a
politikai rendőrség tagjai – akik gátlástalan, brutális egyének voltak –
foglalkoztak.Az újságok, s a rádió egyre hangosabbak lettek. „Ki a svábokkal!” – lett a hangzatos jelszó. Mezőkövesdről ’45 nyarán
érkeztek az első emberek, akik azt hangoztatták: őket a svábok helyére hívták. Többek
között learatták a még lábon álló gabonát is. Igaz, csak a szokásos aratórészt
kérték. Az új községi elöljáróságon is tevékenykedtek. Az ezzel megbízott
tisztségviselők (rendőri segédlettel) kezdtek sváb házakat elkobozni, az
őslakosok helyére érkezők számára. Volt olyan eset, hogy bementek egy házba s közölték:
„egy óra múlva ez a ház a benne levő holmival együtt már nem a maguké”. A szomszédok, ismerősök mind rohantak kihordani élelmet, ruhát és bútorokat.
Az állatokat – ahol voltak – ott kellett hagyni. Senki sem mert ellenkezni, nem volt
tanácsos. Az embereket már megfélemlítették.A nagynénémnél egy házaspárral
megjelent tisztviselő közölte, hogy a közeljövőben ki fogják telepíteni a
családjával együtt. Házuk a magával hozott házaspáré lesz. A lovat,
a kocsit, a gazdasági szerszámokat és az ólban lévő hízott disznót másnap
rendőri segédlettel elviszik... Csak ketten voltak az unokaöcsémmel. Másnap jöttek is rendőrrel a követelődzők. Megkapták a lovat, a kocsit, a
szerszámokat. Az új gazda még az ostort ás a lópokrócot is követelte. Azt is megkapta.
Csupán egy valami nem volt meg: a hízott disznó. A rendőrség kérdésére nagynéném
elmondta: „este a disznó még meg volt, reggel már nem volt meg”. (Eddig igaz is
volt a dolog.) Hozzátette, az éjjel nem hallott zajt, de ha hallott volna,
akkor sem mert volna kijönni. Valójában kétségbeesésében még előző délután hentest
hívott, aki az a disznót kicsalta az ólból, s fejsze fokával leütötte (hogy ne
visítson, mikor leszúrják). Amint elkészült a hurka, kolbász, a feldarabolt
hús, az unokaöcsémmel éjjel szatyorral elhordtuk a Stefánia utcai házunkba,
ahol az igazi gazdája számára tároltuk. A disznóvágás
után (a hajnali órákban) gondosan összetakarítottunk. Másnap a követelődzők
nemhogy disznót, de szőrszálat sem találtak. Az egész nem volt veszélytelen
vállalkozás.Közben sikerült egy lóra szert tennünk. Igaz, hogy csontos, háborút
megjárt katonaló volt, de húzta a kocsit, az ekét. A mamával két disznót hizlaltunk.
Egyet levágtunk, egyet beleadtunk a ló árába. Az infláció addigra már olyan
méreteket öltött, hogy csak csereberélni lehetett. Adtunk még érte: tyúkot, bort,
szénát és ruhaszövetet is, de boldog lótulajdonosok lettünk.1946 tavaszán már a
tizenhatodik évemben jártam. Nagypapámmal közösen kezdtük a szántás-vetést.
Lovas kocsival indultam hozzá. Sohasem fogom elfelejteni: április 17. volt és
Nagypéntek. A kerítéseken két-két hatalmas plakát függött, egyiken magyarul, a
másikon németül virított a cím: Kundmachung. Ez a kitelepítés! A plakátok körül
emberek csoportosultak, olvasva a számukra döbbenetes szöveget. Én is félreálltam
a kocsival, hogy tanulmányozzam. A farizeusi szövegből kiderült, hogy
megkezdődött a svábok „visszatelepítése”. Mintha közben nem telt volna el közel
kétszázötven év. Mintha a dolgos, szorgos, takarékos svábok nem virágoztatták
volna fel a községeiket, sok mindennel ellátva a városokat. Elfelejtették
elolvasni, hogy az I. világháború hősi emlékművén hány sváb név volt, akik mind
életüket áldozták a magyar hazáért.
Visszatérve a
plakáthoz: emlékezetem szerint ismertették a kitelepítés során alkalmazott szempontokat,
úgy tudom, azt is leírták, hogy mennyi csomagot lehet vinni. Közben
megtapasztaltuk: Soroksár le van zárva. A kivezető
utakon rendőrök őrködtek. Aki gyárba járt dolgozni, igazolást kapott, hogy
kiengedjék. A HÉV-szerelvények fütyülve vágtattak végig Soroksáron. Csupán
községünk két szélén állhattak meg: a Járványkórháznál (a Haraszti úton) és a
Téglagyárnál (a mostani Pepsinél).A környező községek (pl. Alsónémedi) gazdálkodói terményeiket lovas kocsival hordták valamelyik pesti
piacra. Útjuk Soroksáron keresztül vezetett. Az Ő kocsijukra is felült egy
önkéntes – polgári ruhás – rendőr és felügyelte útjukat. A kocsinak lehetőség
szerint, trappban kellett Soroksáron végig mennie. Se fel, se le nem szállhatott senki.
A községben tilos volt bármit is le- vagy felpakolni. Az utcákon kellő számú rendőr járőrözött.
A partizánok egyenruhás csapata is fegyveresen cirkált. Ezek különösen a
bevagonírozás során viselkedtek erősen kifogásolható módon. A Főutcán a
rendőrség egy bűnügyi részlege is megnyitotta hivatalát. Ha egy kitelepítésre
ítélt ember, akár rokonnak, szomszédnak, ismerősnek bármit – akár
megőrzésre, akár ajándékba – átadott (lehetett az lószerszám, ekekapa, hízott
disznó, kotlóstyúk kiscsirkéstől, ló stb.), lopásnak minősült. Akit elkaptak,
bizony meg-hurcolták érte. Volt, aki ezért néhány havi elzárással bűnhődött.
Közben
megkezdődött az összeírás. Házról házra jártak az erre megbízott személyek.
Előre kinyomtatott kérdőíveket töltöttek ki minden családról. Az emberek bizonytalanok, döbbentek voltak. Egymás között tanakodtak, ki
mit hallott, mit tud a bizonytalannak ígérkező közeljövőről. Elterjedt a hír:
tüntetés van készülőben, melynek során azt akarták követelni, hogy előbb a
„málenkij robot”-ra hurcoltakat hozzák haza, s ha az ezért csonka családok már
egyesültek, akkor lesznek hajlandók elmenni. A tiltakozás gyülekezőhelye a volt
parkettagyár üres területe lett volna. Ez az akkori Vécsey utca (ma: Láng Endre
utca) mentén egészen a vasútállomásig húzódott. A kitűzött napon reggel nyolc
órakor indult volna a tüntetőmenet, táblákra festett feliratokat magasra tartva,
gondolom Soroksár központja felé. Negyedórával korábban azonban megjelent egy
rendőrségi riadóautó, s pontos információik alapján kiemelték a tömegből mindazokat,
akiknek a szervezésben bármilyen része volt. Közöttük volt apai ágról az egyik nagynéném.
Nagybátyámnak az akkori Vécsey utca 66. sz. alatt (Láng E. u. 68.) volt asztalosműhelye.
Nagynéném ott
festette a táblákra a tüntetés feliratait. A letartóztatásokat követően persze
a tüntetésből nem lett semmi. Nagybátyám és nagynéném is (akit egy ideig
Erzsébeten tartottak fogva a rendőrség pincéjében) felkerült a kitelepítendők
listájára. Később tudtuk meg, hogy őket különben nem vitték volna. Az események mentek
a maguk útján. Jött a kisbíró a dobjával, s kihirdette: a kitelepítendők
listája az Otthon moziban tekinthető meg. Az Otthon mozi üres nézőterét
megtöltötte az érdeklődők sokasága. A falak körös-körül listákkal voltak teleragasztva. A nevek előtt sorszám szerepelt. Emlékeim
szerint hatezer körüli szám volt a legnagyobb. A név után persze a lakcím és a
megjelölés szerepelt, hogy minek alapján került az illető a jegyzékbe. Négy
kategória volt. Az első a volt SS-katonákra
és családjukra, a második Volksbund-tagságra vonatkozott. A harmadikba azok
kerültek, aki az 1941-es népszámlálás során német nemzetiségűnek vallották
magukat, a negyedikbe pedig mindazok, akik ugyanakkor német anyanyelvüket
vallották be. Közölték a jogorvoslati lehetőséget is: írásos kérelmet lehet
benyújtani a Mentesítő Bizottsághoz. Az említett testület persze
nem kapkodta el a dolgát. Imitt-amott lehetett csak felmentésről hallani, arról
is inkább csak a harmadik-negyedik transzport indulása előtt. A negyedik
kategória alapján elmarasztaltak felé bizonyultak kissé engedékenyeknek. Ide
tartozik még: mint utóbb kiderült: az 1941-es népszámlálás során a
számlálóbiztos sok helyen nem is kérdezett rá az anyanyelvre, nemzetiségre, s
az adott rovatba automatikusan a németet írta az egész rábízott körzetben. Ilyen helyen
aztán vitték az egész környéket, hiába volt a reklamáció. Ismét eltelt néhány nap. Újból jötta kisbíró.
Kidobolta, hogy aki a listán ettől a sorszámtól addig a sorszámig van kiírva, menjen
vagonszámért. Aki érintve volt ment is. Egy-két nap múlva újabb dobolás következett. Akinek
kocsija lova van, holnap reggel gyülekezzen a templom előtti téren, a kitűzött
időpontban (talán 7 óra körül). Hozzátették a „szíves” invitáláshoz: aki
elmulasztja, azt a rendőrség hat hónapra internálja. Mindenki komolyan vette hát az értesítést.
Másnap reggel a sok lovas kocsi ott volt a téren. Nekünk is volt lovunk, s
miután a papám még orosz szénbányában sínylődött, nekem kellett megjelennem.Menetelve
egy szakasz rendőr érkezett. Óvatosan megszámoltam őket: harmincöten voltak. Minden
rendőr annyi lovas kocsit kapott, amennyi egy-egy vagonra való ember
csomagjainak az állomásra fuvarozásához kellett. Az élen haladó kocsi bakján a
rendőr is fenn ült, utána soroltak be a többi oda beosztott fogatok. Az első transzporttal Soroksár északi részéből vitték az embereket. Nekem az
akkori Kiss Ernő utcába (ma: Szabóky Rezső utca) kellett egy udvarba betolatni.
Az ott lakók (munkásemberek voltak) úthoz öltözötten, becsomagolva készenlétben
vártak bennünket. Nem ellenkeztek, beletörődtek sanyarú sorsukba. A felrakodás hamar megtörtént. Amikor már az utcán voltunk, a rendőr lezárta
a lakást, lepecsételte a kaput. A kis ház lakói közül volt, aki sírva csókolta
meg a kapufélfát. Én is velük sírtam.
Miután kis kocsi-oszlopunk
ismét összeállt, rendőri vezérlettel indultunk a MÁV-állomás felé. Akiknek a holmijait vittük, gyalogosan jöttek velünk.
Az öregek, betegek fent ültek a kocsin. A szállítást szervező rendőrszakasz
tagjai, mindamellett hogy tették a dolgukat, kulturáltan viselkedtek. Biztos
átérezték az emberek bánatát. Útközben megtorlódott a kocsisor. A magukat partizánnak nevező egyenruhások iktattak
közbe egy ellenőrző állomást. Ott ahol a Vécsey utcára kellett rákanyarodni,
átkutatták az emberek csomagjait. Ahol egy üveg pálinkát találtak, azonnal elkobozták,
pedig az esetleges rosszullétek esetén a hosszúnak ígérkező úton bizonyára
szükség lett volna rájuk. A mutatósabb bakancsokra is
ráfogták, hogy kincstáriak, s elvették a gyalázatosak. A már földönfutóvá tett
emberek kis motyójából még mindig volt képük valamit elvenni. Nekik lógott géppisztoly
az oldalukon, hát játszották a nagy legényt.A csomagellenőrzés után, a parkettagyár
üres területén keresztül közelítettük meg – az állomásépülettől északra – a
szélső vágányra állított vagonsort.
A szerelvény – egyelőre
mozdony nélkül – negyven vagonból
állt. Az első harmincöt kocsin krétával írt, jól látható sorszám állt –
1-35-ig. A vagon száma alapján ki-ki megtalálhatta az előre kijelölt helyét.
Egy vagon a kísérő rendőrök számára volt fenntartva, egy pedig a Vöröskeresztnek.
Külön
kocsiban tárolták az útra összegyűjtött élelmiszert – ezt napokkal az indulás
előtt kellett összeadniuk a kitelepítendő embereknek – egy kocsiban főztek, az
ötödik funkciójára már nem emlékszem. Az egész szerelvény marhavagonokból állt.
A vagonokba már berakott emberek a kocsik oldalára feliratokat írtak krétával. Ilyenek például:„Szülőföldem szép határa. Meglátlak-e valahára?”, vagy „
Isten veled Budapest, most sok krumplid sose lesz!”. „Wir haben Ungarn zu Paradies
gemacht, Ungarn hat uns zur Bettler gemacht!”(Mi Magyarországot Paradicsommá
tettük, Magyarország bennünket koldussá tett). Minden vasúti kocsi oldalán
hazulról hozott feszület lógott. Május volt, virágzott az akác, az orgona,
azzal is felvirágozták a vagonoldalt.
Miután az
aznapi szállítási feladatot elvégeztük, hazamehettünk. Én is
letettem a kocsit, lovat, s persze gyalogosan, indultam vissza az állomásra. Rengeteg
ember volt már ott. Rokonok, ismerősök, barátok búcsúbeszélgetése, sírás,
ölelkezés. Egy másik vágányon ott állt már a gőzmozdony. Vízzel töltötték fel,
olajozták – amint kellett– majd rátolattak a szerelvényre. Már délután volt. A
jelenlévő hivatalos közegek – fontoskodva – beszállásra szólítottak fel, a
búcsúzkodásra kijött embereket pedig hátrább terelték. A
forgalmista jelzett, a mozdony egy hosszút – fájdalmasat – sípolt, majd lassan elindult
a szerelvény. Akik fenn voltak, a nyitott vagonajtóból integettek sírva, akik
búcsúzni jöttek ki, a peronon könnyeztek, onnan integettek vissza. A szerelvény
vitte a sok hontalanná tett, koldusbotra juttatott, megalázott embert.
Nemzedékek szorgalmas munkájának eredménye, a takarékos, kuporgató sváb emberek
által összegyűjtött javak itt maradtak, az már nem fért bele a batyuikba. A
vonat az iparvágányon Erzsébet-Kispest irányba kanyarodva lassan eltűnt a
reménytelennek tűnő messzeségben, utasai elől is messze tűnt a szeretett szülőhely
látványa. Összesen négy kitelepítő vonatnál kellett a szállítási munkában részt
vennem. Az ötödik – miután nem volt teljes szerelvény – Vecsésen került
kiegészítésre. Mindegyik szerelvényt Soroksár más-más körzetéből rakták meg utasokkal.
Az indulásra való felkészítés hasonlóan szomorú esemény volt, mint az elsőnél.
Akik valamelyik internáló táborban sínylődtek, azokat az indulásuk előtti nap
délutánján engedték ki, hogy másnap ők is útra kelhessenek. A Mentesítö Bizottságon,
úgy a harmadik-negyedik szerelvény táján, egy hajszálnyit mintha engedtek
volna. Imitt-amott egy-egy család felmentést kapott, de azért így is bőven
megteltek a vonatok.A mi családunkból is sokakat elvittek. A barátok, ismerősök
mellett valamennyi induló vonaton volt nagynénim, nagybácsim, unokatestvérem. A harmadik
szerelvény apai nagyszüleimet, a negyedik nagyszüleimet az anyai ágról is
magával vitte. Anyai nagymamám férje, vérszerinti nagyapám az
első világháborúban halt hősi halált. A nagymama itt maradt három gyerekkel.
Egy négyéves kisfiúval, s egy hároméves kislánnyal (majdani mamámmal), és egy
három hónapos leánykával. A fiát felnőttként „málenkij robot”-ra vitték.
Nagybátyám belehalt a kegyetlen megpróbáltatásokba, éhezésbe. Ott maradt
örökre. Nagymama a férjét, a fiát adta Magyarországért, mégsem maradt itt számára
hely. Később újra
férjhez ment. A második nagypapa is segítőkész, jó szándékú ember volt. Családunkból
rajtunk kívül egy nagybátyám és családja maradhatott itthon, a többieket mind
elvitték. A kitelepítettek helyére új emberek jöttek, vagy már itt is voltak.
Soroksár körülzárását, miután az ötödik vonat is elment, feloldották. Az élet
bár döcögve, de ment tovább, csak a régi értelemben vett Soroksár nem volt
többé.Napok, hetek múltán, szórványosan jöttek levelek rokonoktól, barátoktól. Hírt adtak a
viszontagságos újrakezdésről. Eleinte a válaszlevelek elküldése sem ment
egyszerűen. Valahonnan megtudtuk: az Osztrák Vöröskereszt foglalkozik a levelek
továbbításával. A hozzátartozóknak írt leveleket nekik címzett borítékba
tettük, majd az egészet egy újabb borítékba. Ezen már az
Osztrák Vöröskereszt címe volt. Ott feltépték a külső borítékot, a benne levőt
viszont továbbították.
Évek múlva
egyénileg vagy csoportosan haza-haza látogattak az elűzött soroksáriak. Hazahozta
őket a szülőhely iránti szeretet, a temetőben nyugvó elődök iránti kegyelet.
Volt, amikor egy-egy csoport jelentősebb összeget hozott, amit a kintiek
gyűjtöttek. Tudomásom szerint hozzájárultak a templom felújításához, az új
orgonához. A Művelődési Ház javára is adtak az évek során. Nekik még mindig az
jelenti az otthoni harangszót, ami a soroksári templom tornyában kondul meg.
Amikor az általam soha nem
feledhető emlékeimet igyekeztem papírra vetni, valósághű fogalmazásra
törekedtem. A hatvan évvel ezelőtti életről, történésekről, mint azokban
résztvevő személy adtam számot. Természetesen a saját családunk sorsának
alakulásán keresztül tudtam igazán bemutatni sok mindent, de a leírtak
nagyjából jellemzőek voltak más családokra is. Talán –ha csekély mértékben is –
hozzájárulhattam a régi Soroksár, a régi soroksáriak emlékének fennmaradásához.
Bieber Ferenc
soroksári lakos
