LUX ANTAL VISSZAEMLÉKEZÉSE

 LUX ANTAL VISSZAEMLÉKEZÉSE

Budapest perifériáján, ahol egy jégkorszakbeli homokhalom határolta el Soroksárt Erzsébettöl, volt a szüleimnek egy vegyeskereskedése. Apám kis “Csepel” motorjával, -hátul egy hatalmas csomagtartóval, amit Merx Jani bácsi heggesztett össze- szállitotta a vásárcsarnokból a zöldséget, gyümölcsöt és egyebeket. A dinnyét Újhartyánból Faith Lörinc bácsitól szerezték be. Kis udvarunkban halmozódott a rengeteg dinnye. Proszammer Misivel és annak öccsével a dinnyékböl várat építettünk és csúzlival lövöldöztünk egymásra.

 A harc közepette  a dinnyékben lyukak keletkeztek, így eladhatatlanná váltak. Elöször apám nadrágolt  el, utána a terebélyes szigorú anyukám, akitöl különösen féltem, mert nem nagyon figyelt arra, hova üt.                                 

Nyáron, a hétvégeken kiruccantunk szüleimmel a Kisdunaág partjára, vagy a Molnárszigetre, ahol Soroksár lakossága trombitált, táncolt, vagy kártyázott míg be nem esteledett. A hét fáradalmait, gondjait felejtették ott el, miközben harsányan énekelték a “Auf der Insel steht ein Baum”-ot, ami fonétikusan úgy hangzott, mint “auf t´inzl stét á pám...”!

Egy cölöpökön álló faház stégjén feküdve néztem a gyorsan folyó Duna vizét. Borús idö volt, a víz majdnem fekete. Képzeletem sejtelmes lényeket reflektált a víz szinére, sajátosan kreált szörnyeket. Apám illusztrált Verne Gyula könyvében láttam hasonló kreatúrákat.

A Fekete Szádi Duna-parti lugasában, egy öreg tangóharmonikás húzta a pattogó sváb polkákat, erre ropta a nép a táncot és ízesen kanalazta a frissen fözött halászlét. Oldalt, egy forrás mélyedésében tartották az éppen fogott tükörpontyokat. Fekve néztem az alig pikkelyes nagy halakat, míg bele nem estem a vízbe. Ellepett a forrás vize, fuldokolva lubickoltam, míg ki nem húzott valaki. Ijedtemben még a nevemet is elfelejtettem, késöbb derült ki, kinek is vagyok a fia.

Soroksár alsókörzetében a “járványkórházban” lakott egy öreg néni, ö volt Soroksár bolondja. Házról-házra járt és kéregetett magának ennivalót. Ha mérgesitették borzasztóan tudott svábul káromkodni miközben felhúzta a szoknyáját, fenekét mutatva.

“Sicckodrának” hívták, mert mindig a macskákat kergette. Anyukám egy nagyobbfajta lyukas dinnyét adott neki kenyérrel, amit pillanatok alatt felfalt. Sokkal késöbb a háborúban állitólag az oroszok  agyonlötték.

Reggelente a szomszéd tüzelöfa telepen ritmikusan zümmögö fürész hangja ébresztett. Egyedülálló robosztus néni vezette e telepet: fürészelt, cipelte a nagy fatörzseket és a "mázsa" után a stráfkocsira rakta. Jól emlékszem Furiák nénire, szorgosságtól komoly, sötétvörös arcára és csillogó ezüstfogára.

Négy éves voltam, az óvónéni kedvence.

Ügyesen kézimunkáztam és rajzoltam imaginárius történeteket, föleg szörnyekröl. Ezek eredete az állandó fenyegetés, amit rám róttak. A bubustól és a krampusztól féltem a legjobban.

Valami bújócska félét játszottunk, én voltam a húnyó. Az óvó néni ölébe tettem az arcomat, hogy ne lássak. De náthás voltam és folyt az orrom mint egy lyukas kanna. Mire mindenki elbújt, az óvó néni ruhája tele volt az orrom tartalmával. Szégyenemben hazarohantam, megszöktem az óvodából. Útközben rám jött a hasmenés, rövidnadrágomból csurgott a lábamszárán végig a hasmenés következménye.

Bömbölve érkeztem haza, éppen ott volt a nénikém Rézi néni, aki a teknöben még a nagymosásból visszamaradt lúgos vízben lesikált.

Az emlitett dombot Jutadombnak hívták.

A tövébe épitett téglagyár dolgozói egy völgyet vájtak a homokdombba. A homokkal teli csilléket egy fából épitett magas állványon drótkötéllel húzták fel. Az üres csillék dübörögve gurultak le a lejtös konstrukción.

Néha ki is siklottak, ferborultak.

E csillék mögött találtunk fedezéket, amikor az ellenséges csapat csúzlival megtámadott bennünket: bizony elöfordult, hogy kilötték egy gyerek szemét.

A meredek domboldalon ugráltunk a mélybe. Mezítelen talpunk teli lett a dombon oly sürün növö "királydinnyével".

Különösen élesen emlékszem a flórára.

Azt hiszem, a domb makróvilága is, -mint a domb maga- egy ritka geológiai fenomén, egy "endmoréna" volt, ahol a ritka növényzet szépen burjánzott, gyerekeknek ideális játszóteret nyújtva.

A völgyben egy kis patakocska folydogált, jéghideg vizét a jéggyár hütöjéböl eresztették, nyáron a forróságban pompás felüdülést kinált.

Partján gyönyörü várakat "csöpögtettünk" a vizes homokból, mint a fecskék fészküket.

Tulajdonképpen mi gyerekek nagyon kreativ körülmények között éltünk; játékainkat magunk készítettük. Mivel müanyag még nem volt, gallyakból és különbözö faanyagból faragtuk a repülöket, a kardokat, raffiából ostorokat fontunk, papírból hajókat hajtogattunk.

A Jutadomb mellett lakott egy velünk egykorú kislány, Rustincky Inci. Hat kiskutyája volt, akikkel eljátszadoztunk míg be nem esteledett. Bizony a csavargás miatt nagyon sokszor kikaptam. Szüleim sorba álltak: elöször apám ütött, -az nem fájt annyira-, aztán anyám, mint ahogy már említettem.

Állandóan rettegtem, féltem a szüleimtöl: nem tudtam   kideríteni,   mi   az,  amiért megbüntetnek,  és ha nem vernek meg, miért nem? Következésképpen mindig hazudtam.

A Jutadombról hazajövet egy köhidon kellett átkelni (vonat közlekedett alatta). A híd korlátján kívül volt egy keskeny perem, ahol az idösebb fiúk bátorságukat fitogtatván közlekedtek. Ki akartam én is probálni, megcsúsztam és négy métert a mélybe zuhantam. Kificamodott a jobb csuklóm. Sírva rohantam haza és azt hazudtam, hogy egy bácsi kitekerte a kezem. Ma nem tudom elképzelni, illetve keserü szájízzel emlékszem vissza a sok hazudozásra. Ha az igazat mondtam, nem hitték, úgyhogy dús fantáziám már korán kialakult.

Apám kabátzsebéböl loptam egy pengöt, abból cigarettát akartam venni és Proszammer Misivel elszívni. Dickmann néni, a szomszédasszony lefülelt és anyámnak elárult, mire én a "corpus delicti"-t átdobtam a szomszéd telek kerítésén. Senki nem tudta bizonyítani a tettet, mégis elnadrágoltak. Nem maradt más hátra, száraz akácfalevélböl és újságpapírból sodortunk cigarettát, a híd alatt szívtuk el. Persze anyukám már megint nem tudta meg,  mitöl lettem beteg.

Soroksáron infrastruktúra -ami az utak állapotát, a szennyvizek lefolyását és a higiénát illeti- nem létezett. Csak a föutcák voltak kikövezve. A Kölcsey utca, ahol mi laktunk, esözés után sártenger lett, ahol a fuvarosok rendszerint elakadtak. A nehéz teher alatt elsüllyedt a kocsi kereke, még a két hatalmas gözölgö, prüszkölö muraközi sem tudta kihúzni.  A kocsis ütötte-vágta öket. Arra gondoltam, milyen buták a lovak: erös nagy állatok és azt teszik, amit az a pitiáner "görcs" emberke akar.

A szomszéd házban Pfiszterék laktak két lányukkal, Franciskával (Fáni) és Ancival.

Sváb Angélával és Fánival papás-mamást játszottam. Anci, aki két évvel fiatalabb volt, mindig elárult bennünket.

Egy kis méregfog volt, de kellemesen emlékszem rá, állandóan mozgásban tartotta egyhangú napjaimat, gondoskodott róla, hogy ne maradjon ki egy nap se pofonok nélkül.

Bundi kutyánk házörzö volt. Még egy vakkantást sem hallottunk, amikor az udvarunkba betörtek és a kerekeskútba, hütés céljából leengedett friss túróval tele "váidlingot" ellopták. Bundit reggel megmérgezve találtuk, fehér fogai vicsorítva fénylettek az éppen felkelö nap fényében. Az új kutyámmal a föutcán sétáltam, örömében ugrándozva a HÉV alá került. Láttam, ahogy  kis testét  összegöngyölve sodorta a villamos, mig ronccsá nem vált. Sokáig kerültem a környéket.

Öt éves korban, azt hiszem minden gyerek szerelmes valamelyik kis barátnöjébe. Én háromba voltam szerelmes: Incibe, Fániba és -a Török utcában egy gyönyörü göndörhajú kislányba, Kaltenecker Juciba.

Kitört a második világháború. Emlékszem, anyámmal moziban voltunk. Tarzán filmet vetitettek. Kigyókra emlékszem, azt hittem, hogy nagy kukacok. Anyám ölében elaludtam. Nagy dörgésre ébredtem, sötét volt körülöttem és nagy ricsaj. A pánikba esett emberek tolongtak ki a moziból. Az oroszok elsö bombatámadása kezdödött. Rohantunk haza. A Kölcsey utcában a kukoricás tömve volt emberekkel. -Nem értem, miért a kukoricásba menekültek?

Fényszórók pásztáztak az égen. A fénycsóvák különös látványt nyújtottak. Ahhoz, hogy féljek, még nem fogtam fel a szituáció komolyságát. Gyorsan el is felejtettem a történteket. Érzésem szerint sokáig nem volt bombázás. Késöbb, amikor  Amerika belépett a háborúba, már jobban realizáltam az életveszélyes helyzetet.

Nálunk közben nagy esemény történt: szüleim átküldtek Pfiszterékhez, mondván, hogy hozzánk jön a gólya és ha nem maradok a szomszédban, a gólya néni megcsíp. Nagy volt a sürgés-forgás. A keritésen át leselkedtem, de csak Rézi nénit láttam ki-be szaladgálni.

Végre hazamehettem, megmutatták az újszülött húgomat, kinek nem örültem különösebben.

Ellenkezöleg. Toporzékoltam és követeltem, hogy dobjuk ki, míg a többiek ügyüli-gügyüliztek. Valamikor, amikor totyogni kezdett elütöttem a biciklivel:  elém szaladt és én nem tudtam kikerülni.

Már nem emlékszem, akarattal történt-e? Amellett, hogy nagyon szerettem, -amit ö észrevett és ezért nagyon ragaszkodott   hozzám-   dühös   voltam   rá   mert mindenhová el kellett magammal vinni, ezért naponta többször megdorgáltam a copfját. Az életem teljesen megváltozott: míg barátaim a "Sörösnél" a Dunában fürödtek, nekem a hön szeretett húgomra (gyönyörü kardigánja volt angóraszörböl és két copfja) kellett vigyáznom, mert anyám az üzlet miatt nem ért rá.

Apám az árú beszerzés mellett még a kömüves szakmát is gyakorolta. Nagyapám, aki szintén kömüvesmester volt, 8-10 alkalmazottjával Budán a Müszaki Egyetem részépületét épitette. Az épitkezésen dolgozott apám is, akinek minden nap biciklivel ebédet kellett vinnem. Útközben durr-defektet kapott a biciklim elsö kereke. Nagyon kétségbe estem. A nevelés eredményeképpen a hibát magamban kerestem. Bögve siettem egyik barátomhoz, megragasztani a tömlöt. Apám -étlen-szomjan- nyakon vágott, anélkül, hogy kérdezte volna miért jöttem  ilyen késön.

Az Emeletes Iskola elsö osztályába kerültem. Körülöttem idegen ambiente: az iskolapadba beépített tintatartó, szép tollszárak. A tinta különleges indigószagát még ma is érzem. Megtanultam írni, olvasni és rengeteget rajzoltam. Egy osztálytársam ellopta a kedvenc ceruzámat. Keservesen zokogtam. Végül is anyám bejött az iskolába, nagy csetepatét rendezett, mire visszakaptam a ceruzát. Az újonnan kapott aquarellfestékeimet féltve öriztem. Az elsö festményem a Tihanyi Apátság volt, amit személyesen még nem láttam. Egy fotóról másoltam az impozáns okkerra meszelt barokk  épületet, háttérben a badacsonyi hegyekkel.

Keresztapám, Szabó Tóni, akkori híres válogatott kapus, hozott nekem külföldi útjáról egy igazi börlabdát. Nagyon büszke voltam, ilyen labdája nem volt senkinek  a grundon.

Tél idején, -1941 vagy 42-ben lehetett,- a felsö HÉV-megállóval szemben egy meredek, kiépítetlen lejáró vezetett a Dunához. Szánkópályának használtuk. Emlékezetemben ehhez a képhez tartozik a sarki nagy kovácsmühelyböl  kiáradó  égett  szaru  szaga  is. Amelyre mint nem is kellemetlen szagra emlékszem vissza. Ekkor igyekeztünk a Dunapartra, megcsodálni az évszázad áradását. Az elénktáruló kép kimondhatatlan volt: amig a szem ellátott, befagyott "tengert" láttunk.

Csak a szigeten álló villa tornya és egy pár fakorona teteje látszott ki a vízböl.

Dúlt a háború, a németek megszállták Magyarországot és szövetségesek lettünk.

A Jutadombon magyar és német tüzérség helyezkedett, 12 boforc-légelhárító ágyút állitottak fel.  A "Volksbund" is aktív lett. Meghívott "Hitlerjugend" lepte el Soroksárt, kik minden este a Jutadombon tábortüz mellett csontvelöig hatoló mozgalmi nótákat énekeltek. A házunk elött masíroztak, verve a nagydobot, srég szíjjal díszített, szép barna ingükben és extrém rövid nadrágban. Övükön tör, tokban. Énekelték az "Erikát" és a "...denn wir fahren"-t. Nagyon büszkék, de különben normális gyerekek voltak, mint mi.  Az "Übermensch"-röl szó sem volt.

Az Árpád mozival srégen-szemben a Fö utcán egy vöröstéglás épületben volt a "Volksbund", és a fiatal német fiúk szállása. Majd minden este, tábortüz mellett, az égen rakétával körített ünnepségeken vehettünk részt a Jutadombon, ami egyszercsak ütésszerüen abbamaradt. Megtudtuk, hogy a német hadsereg, -aki már Sztalingrád elött ünnepelte a gyözelmet-, vonul vissza Magyarország irányába.

Apám a vásárcsarnokban volt kis motorjával, amikor egy délelött megjelentek Budapest felett az amerikai bombázók. A monoton motordübörgés még mindig a fülemben cseng. Az elsö hullám a vágóhíd mellett álló gáztartályt vette célba, ami borzasztó robbanások közepette napokig magas lánggal égett. Anyám húgommal a karján, én utána, rohantunk a szomszéd pincéjébe. Óvóhelyünk még nem volt, így  a Pfiszterék közönséges pincéjében kuporogtuk végig a bombatámadást.

Dél körül, amikor a támadás véget ért, aggódván apám miatt, visszamentünk otthonunkba, ahová éppenséggel egy kéményseprö hozta a hírt: apám növére két gyerekével, bombarobbanás áldozata lett. Erzsébeti kocsmájuk telitalálatot kapott. Férje egy nappal elötte vonult be katonának, ezzel megmentve életét. Késöbb öngyilkos lett. Apám falfehéren megérkezett, a házat, ahol védelemre lelt, szintén találat érte, ö azonban nem sérült meg. A bombatámadások Budapest felett mind sürübbé váltak. Folyton a rádiót hallgattuk. Ha megszólalt az a sejtelmes hang, amit máig sem felejtettem el, -„...légiriadó vigyázz, Bácska, Baja, Pécs“,- akkor már nem tartott sokáig, míg Budapest felett széles kondenzcsík formájában észlelhettük az apokalipszist.

Sokszor elöfordult, hogy a repülögépek már Budapest felett hullatták bombáikat, amikor megszólalt a riadó szirénája. Radar még nem volt, csak akusztikailag, vagy vizuálisan lehetett felfogni a veszélyt. A gépek az  immenzis magasságban nem voltak láthatók, söt legtöbbször még hallani sem lehetett a morajt.

A pincék nem voltak biztonságosak: a szomszéd kertjében   ásott  gödörre   vasúti   síngerendákat fektettek, arra földet halmoztak. Ez megvédett a jutadombi ágyúk lövedékétöl visszahulló szilánkoktól, a légnyomástól is óvott, de egy találat esetén nem vettük volna hasznát..

Az iskolában a háborús hangulatot alibiként használtuk. Tanításra alig jártunk, inkább a háborús eszközök érdekeltek bennünket. Apám biciklijét elcseréltem egy sisakért, ami aligha védett volna szükség esetén, ugyanis szinházi rekvizit volt puha pléhböl. Kikaptam és vissza kellett cserélnem, ezért a fiú is megvert.

A templom mögött két német rádiósautót ástak be. A kerek antennák magasan nyúltak ki a gödörböl és állandó mozgásban voltak. A belsejükböl monoton hangok, egy titkos szójáték hallatszott: "Achtung, Achtung, Lichtspiele, Krokodil groß, kleine Spitzbube!" Izgatta a fantáziám, vajon mit jelenthet ez az értelmetlenül ledarált mondat? Máig sem tudom.

Egy alkalommal a boforcok lelöttek három amerikai bombázót. Az egyik pilóta kiugrott ejtöernyöjével. Soroksár környékén a határban "landolt". Szép szál fekete ember volt, fess uniformisban. Akkor láttam elöször négert. Magyar katonák kísérték fel a Jutadombra, ahol egy gödörben kihallgatták. A repülök roncsait összeszedték és a vasútállomáson tárolták. Csendörök -válogatott magas emberek, fekete bajusszal, kakastollas kalapban és szuronyos puskával kettesével jártak örségben- vigyázták a roncsokat. Egyszer meg is dorgáltak -de nem bántottak-, amikor a falakra frissen felragasztott "Határozat"-ok nemzetiszín szegélyeit gondosan letéptem -hiszen kollázsszerü képeimhez kellettek- a plakátokról. Féltem e „derék“ csendöröktöl mert borzasztó szigort reflektáltak.

Az iskolaszünetben Újhartyánba küldtek szüleim, ahol a háború zajlása mint a Metro dübörgése, csak messziröl hallatszott. Faith Lörinc bácsiék vendége voltam.

Talán életem legszebb élményeit élhettem át ezen idöszakban: élvezhettem az abszolut szabadságot, a csordással kihajthattam a teheneket a legelöre.

Az új, színesrojtú kancsikámra, amit Lörinc bácsi a "Hangyában" vásárolt nekem, nagyon büszke voltam két napig, míg a tehénpásztor el nem lopta tölem. Dühömben nekirohantam, ütöttem-vertem, körmeimet a foginyébe vájtam, mire ö úgy sikitott mint egy kislány. A kancsikát nem adta vissza. Hogy megnyugodjak, Lörinc bácsi lánya, Magdi megígérte, hogy az ágyam felett lógó vadászpuskával  a  kis  patakhoz  megyünk piócákat  löni. Ahelyett  elvitt   egy  tóhoz,  ahol  a kacsákkal fürödtünk. A térdig érö vízben kendert ütöttek, hogy fellazuljon a rostja. Félóránként ki kellett jönniük a vízböl lehámozni a lábukon csüngö számtalan piócát.

A hernádi tanyán ástak egy kutat, megengedték, hogy segítsek. Leengedtek a térdig érö vízbe, ami hihetetlen hideg volt. Pillanatok alatt elzsibbadtak a lábaim és a fájdalomtól sajogtak a csontjaim.

Romantikus napjaimat a legelön töltöttem, ahol a mocsaras biotópok faunáját és flóráját csodáltam. Ha megszomjaztunk, nádszállal ittuk a tehenek lábnyomaiban összegyült vizet. Az éretlen körtéket meleg tehénlepénybe tettük. Ott a gázoktól pillanatok alatt megértek. Jó érzés volt a friss tehénlepényben mezítláb toporogni, lábujjaink között élvezvén a meleget.

A teraszon ülve figyeltük a felettünk dúló légiharcot egy magyar duplafedelü és több orosz "Rata" vadászgép között. A magyar gépet lelötték, pilótája ejtöernyövel mentette életét. Fehér ernyöje fénylett a sugárzó napfényben, mig lassan lefelé himbálózott. Nagymama -az ejtöernyöt látván- elkezdett hisztérikusan sivalkodni, azt hitte bomba zuhan felénk. Alig tudtuk megnyugtatni.

Az   újhartyáni   leventék  kiskaliberü   puskájukkal felfegyverkezve -nem tudván, magyar e vagy ellenség- biciklin mentek a lelött vadászgép pilotája elé.

A magyar hadnagyot (övére csatolva egy kis, magas hangon inkább vonyító, mint ugató  selyempincsivel) behozták a faluba. A postáról telefonáltak Pestre, rövidesen egy fényesre polirozott „Adler“ luxusautó jött érte. A repülöje egy mocsárba zuhant, máig sem találták meg.

Vége lett a nyári szünetnek, elkezdödött az új iskolaév. Az élelmiszer folyton kevesebb lett, jegyre kaptuk a kenyeret, a húst. A szeptemberi nap még áldásosan sütött, az akácfalevelek aranysárgán csillogtak a híd mellett. A pék éppen akkor szállította a friss kenyeret az üzletünkbe, amikor  a  híd  alatt  megállt  egy  marhavagonos szerelvény, zsúfolásig tele zsidókkal. Géppisztolyos német katonák ugrottak le róla és ötven méterenként elhelyezkedtek.

Vigyáztak, hogy a szerelvény utasai ne szökhessenek meg, kik a szörnyü melegben vízért és kenyérért könyörögtek. Egy-két idösebb néni vizeskannákkal közelített a vagonokhoz. Úgy tünt, az öröknek nincs kifogásuk ellene. A hídról figyeltem a jelenetet, közben az üzletre kellett vigyáznom, mert anyám rövid idöre elment. Én  is  hoztam  az  üzletböl  két  egykilós kenyeret -amit  csak jegyre volt szabad árúsitani- és egy láda  "hitlerszalonnát", s a  vagonokból felém nyúló kezekbe adtam. Az örség megsokallta a jótékonyságot és elzavart bennünket a szerelvény közeléböl. Szüleim, elöször életemben nem vertek meg a tettemért, söt anyám a meghatódottságtól el is sírta magát. (Évek múlva meg is dícsért!)

A Vörös Hadsereg már Dunaharasztin volt, a bombázás alábbhagyott. A "boforcok" most a Harasztin levö ellenséget lötték. Az oroszok ezt aknavetökkel viszonozták és beterítették aknáikkal a Jutadomb környékét. Kiszámíthatatlanok voltak a belövések, ezért majdnem mindig a Pfiszterék pincéjében tartózkodtunk, ahol kokszot tároltak. Arra ágyaztuk a "strózsákot". Azóta van az államon egy fekete pont: Pfiszter Anci megdobott egy kokszdarabbal, mert állandóan bosszantottam.

A Kölcsey utcából nyíló Kis Közben álló házukba visszamerészkedett szomszédok feje fölül ebéd közben vitte le egy akna a háztetöt.

Az ágyúkhoz a lövedékeket a domb tövéböl húzták fel csillén egy katona kíséretében. Egy ilyen akció alkalmából a csillét telitalálat érte, a katonának csak a sisakját találták meg.

A templomtoronyban foglalt helyet egy német megfigyelö. Az oroszok aknavetövel vették célba. A templom oldalát érte a találata: a szerte-szét hullott üvegablak darabjai, az ólomkeretek összevisszasága  beterítette a templomteret.

A nagyharangot leszerelték és ledobták a toronyból. Szilánkokra tört. A bronzból ágyúkat vagy háborús eszközöket készítettek. Gábor Áron jut eszembe: annak idején az ágyúkat valóban bronzból vagy rézböl készítették.

Hatósági rendelet útján kiürítették Soroksárt. Mivel félö volt, hogy a német anyanyelvü lakosságon bosszút állnak az oroszok, a svábokat a belvárosba vagy Budapest környékére telepitették. Stráfkocsival mentünk anyám növéréhez Erzsébetre. Csak azt vittük, ami feltétlenül szükséges volt. A szükös helyet négy család lakta.

Mi gyerekek kalandként fogtuk fel a szük egymásmellettélést. Kuncogtunk, nevetgéltünk a helyzet komolyságát figyelmen kívül hagyva.

Egy kocsmahelyiségben a földön ágyazott szalmazsákon aludt az egész pereputtya. Az egyik polcon húsz csomag kártya, a terem közepén egy billiárdasztal állt. Unokabátyámmal Jakabbal és annak öccsével Matyival egész nap "huszonegyeztünk".

A ház elötti parkban, utcahosszan tankcsabdát ástak a munkaszolgálatosok és az ott-lakók. Két-három német katona lödörögve vigyázta felül a munkát. Ök voltak az utolsó német katonák, akiket láttunk.

Nem messze tölünk a Pacsirtatelepen a németek felállitottak egy nagykaliberü ágyút, a katonák "Kövér Bertá"-nak becézték.  Minden lövés elött szirénáztak, olyankor kinyitottuk az ablakokat,  különben kinyomta volna öket a légnyomás. Borzasztó robajjal visított a lövedék dél felé. De már ez sem használt, az oroszok mindennap közelebb nyomultak. A pincében tartózkodtunk, mert Erzsébetet is lötték aknavetövel és ágyúval. A pincebejárat elött Jakab bácsi homokzsákból falat épitett, hogy az aknákat -ha abból az irányból jönnek- felfogja. A ház elötti nyomóskútból hordták a környékbeliek a vizet. Sorban álltak a vízért, amikor a házat akna érte. Egy férfi meghalt, többen megsebesültek.

Jakab bácsi  a pincében elásta a kocsma finomabb inventárját. A savanyú bor pedig hordókban állt. Mi is ott kuporogtunk, a lövöldözések robaja egyre jobban közeledett.

Hirtelen fölpattant a pince ajtaja, rémülten álltunk, megmerevedve realizáltuk az elsö fehéren álcázott orosz katonát, géppisztollyal a kezében. Meglátta a hordókat, rámutatott. Jakab bácsi azonnal tudta, mit akar. A közben megszaporodott orosz katonák mohón ittak a színültig teli edényböl, nem törödve a minöséggel. Megelégedve hagytak ott  bennünket.

Két lövés dörrent a közvetlen közelben. Késöbb, amikor kimerészkedtünk a pincéböl, a szomszéd kertjében egy agyonlött orosz katonát találtunk. Kivégezték. "Börze" nevü kutyánk is ott feküdt a hóban, szintén agyonlöve.

A harcok a belvárosban és a budai oldalon, a Várban dúltak. Itt-ott megjelentek a vöröskarszalagos kommunista pribékek. Teherautóval lopkodtak össze mindent, ami nem volt leszögezve. Apám százas "Csepel"-jét (nagy csomagtartóval) is eröszakkal elkobozták.

Nagyapámmal körülnéztünk a környéken.

Mindenhol kifosztott üzletek, rombadölt épületek. Elmerészkedtünk egészen a Boráros térig.

A Soroksári úton a szalámigyár homlokzatán az oroszok gépfegyverrel lötték a horogkeresztet, míg le nem esett. Tovább sétáltunk a Rakparton, a Citadellával szemben  gépfegyversorozat kerepelése hallatszott. Egy kiépített gépfegyverfészek mögött orosz katonák kártyáztak, ha eldördült a Várban vagy a Citadellában egy lövés, az oroszok viszonozták egy sorozattal, azután tovább kártyáztak. Így a németek sokáig tartották a Budai Várat.

A félméteres hó a tetökön lavinaszerüen lesodorta az ereszeken csüngö jégcsapokat, nagyot csattanva.

A Duna be volt fagyva, a hidak felrobbantva, a romok halott kézként meredtek ki a vízböl egy szürreális tájra emlékeztetve. Ponton-híd helyettesítette öket, amelyen dübörgö orosz tankok, ágyúk és teherautók végtelen sora vonult nyugat felé. Néha egy-egy robbanás hallatszott: a feltorlódott jeget robbantották.

Gyönyörüen sütött a nap, tavaszodott. A hóolvadás következtében bokáig érö hókásában szeltük az utat. Apámtól örökölt két számmal nagyobb, jancsiszöges bakancsom teljesen átázott. Otthon a kályhán száritottuk, mitöl a cipö talpa három helyen megrepedt. Apám újra talpalta bicikli külsö gumijával, ami nem akadályozta meg lábam a cipö belsejében keletkezett repedésbe csípödését. Olyannyira, hogy estére a vérrel teli bakancsot ki kellett mosni.

Egy hangszórós teherautó járta az utcákat harsogva, az ideiglenes tanács nevében: minden mozgásképes férfi, jelentkezzen az erzsébeti gimnáziumban munkára. Apám és a bácsikám azonnal jelentkeztek. A „gimnáziumi fogság“ heteken át tartott, a családtagok itt látogathatták szeretteiket.

A gimnázium elött egy kilött orosz tank belsejében a hosszú látogatási idötöl unatkozó gyerekek játszottak. Én is bemásztam, minden kapcsolót bekapcsoltam, minden mozgathatót mozgásba hoztam. Egy tábla mellett, amelyen cirill betüvel az állt: "Nye kurity", találtam egy alig használt gyufásskatulyát és cigarettát, nagyon hosszú szürövel.

A Pacsirtatelep villamosmegállónál állt egy páncéltörö ágyú, a megálló tele intaktus lövedékkel. Ahhoz, hogy a lövedék tartalmát ki tudjuk venni, a "golyót" a járda szélére ütöttük míg meglazult, a benne lévö gyapotzacskót, tele makaróniszerü puskaporral kiemeltük a hüvelyböl. A puskaporral nagyszerüen játszottunk. Az egyik végére ráléptünk, a másik végét meggyújtottuk.

A hosszú  "makaróni"  szikrázva,  fütyülve  ellövelt, mint egy rakéta.

Rendkivül veszélyes játék volt ez.

A Gimnáziumba összegyüjtött civileket elhurcolták a Szovjetunióba egy "kis munkára". Az Ural-hegység szénbányáiban kötöttek ki. Három, illetve négy évig tartott a "málinki robot". Késöbb derült ki, hogy "Sztalin-elvtárs" adta ki a parancsot a Budapestet ostromló hadvezéreknek: egy bizonyos számban foglyokat kell ejteniük. Ezt nem tudták teljesíteni, így összeszedték a civil lakosságot: fiatalokat, betegeket, az sem számitott, férfiak vagy nök.

A soroksári lakosok szállingóztak vissza kifosztott otthonaikba és elkezdték a tatarozást. Jakabbal, az unokabátyámmal nekivágtunk az útnak Soroksár felé.

A pacsirtatelepi temetö falában hatalmas lyukak, mindenhol szétszórt lövedékek, otthagyott ágyúk munícióval. A Török utca végén a Jutadombhoz értünk. A légelháritó boforcok egykor büszkén ég felé mutató csövei mintha lógatták volna az orrukat. A híd mellett, illetve a volt híd mellett (a hidat a környéken levö házakkal együtt a németek felrobbantották) húzódott egy fútóárok, benne egy halott német katona félig behantolva. A túloldalon, a kertben, egy agyonlött orosz katonát temettek éppen el egy gödörbe, gallyakkal fedve be, hogy a kutyák ne kaparhassák ki. Vajon exhumálták e valaha  öket?

Pfiszteréké és a mi házunk is romokban állt. A romok között szétszórva a rajzaim. Ott fújta a szél a stukákat, a ratákat és az amerikai bombázókat, amiket valaha áhitattal rajzoltam vagy festettem. Nem mertem összeszedni öket, mert a repülökön hatalmas horogkeresztek, amire az oroszok és az "elvtársak" reakciója halálosan veszélyes volt.

Ott álltam majd 10 évesen a házunk elött, a romokat  és a lelkemet hirtelen idegen ambiente vette körül, a bizarr környezet emócionálisan hatott rám. Egyszerre mindenki idegen lett: a barátaim, Fáni, Anci, Misi, Öcsi és Inci. Elmentünk egymás mellett, mintha soha nem láttuk volna egymást. Idegen lett a Jutadomb is. Úgy éreztem, mintha a testem egy üres boríték lett volna, benne semmi üzenet, írás vagy közlés. Romokba dölt minden. Orkánszerü szél illusztrálta érzésem borús egét. Soroksár utcáin -mint a vadnyugati filmekben- fújta az "ördögszekeret" a jutadombi szél.

Proszammer Misivel találkoztam, aki szintén a robbanástól megrongált házuk elött állva méregette a kár „térfogatát“, már kiszámítva, mennyi tégla szükséges a ház reparálásához, s mivel  kömüves-hajlamának ingere csiklandozta a tenyerét -késöbb fel is építette a házat egyedül.

Misi elmondta, hogy apját szilánkok érték, s belehalt sérüléseibe.

Az oroszok elzavartak a környékröl, robbantották a vasúti síneken fekvö híd nagyobb darabjait.

Soroksár alsókörzetébe, nagyapám házába költöztünk. Az egycsaládos ház három szobájában három család kapott helyet.

Nem ismertem eddig mást, szükös körülmények közepette éltem eddigi életem.

Az üzletek üresek voltak, ha netán mégis akadt élelmiszer, nem lehetett kifizetni az infláció miatt. Óránként emelkedtek az árak.

Tulajdonképpen nagyon egészségesen éltünk, mindennap kelkáposzta  korpagombóccal,  korpáskenyér  -ha volt- zsírral megkenve, rajta ujjnyi vastag cukorrépa   melasszal   és   ahol értük,   martuk  a különbözö gyümölcsöket.

Anyám vonattal Jánoshalmára utazott, ahol lepedöket, ruhadarabokat és egyéb használati tárgyakat vitt élelmiszerre cserélni.

A tömött vonat tetején és lépcsöjén fürtökben lógtak  a cserélni utazó emberek.

Lux-nagyszüleim és anyám, röfös anyagokkal és ágynemükkel telepakolt kézikocsival és velem nekivágtak gyalog Vecsés felé Újhartyánba, ahol a kocsi tartalmát élelemre kívánták cserélni. Vecsés környékén orosz katonák körvonalai rajzolódtak ki a fák között. Ettöl félelmünk "görbéje" a végtelenbe szökött, ám megnyugodtunk, amikor közelebb érve kiderült, hogy  fából kifürészelt, szitává lött figurák voltak.  A robbanásoktól kidölt fák szétroncsolt törzsei  alázatosan,  gépágyú- és golyószórólövedékek ezerszám hevertek szerteszét.

Kocsi nélkül, hátunkon batyuba csomagolt élelemmel indultunk vissza Soroksárra. Dabason rátértünk az országútra, ahol orosz tankok és teherautók hosszú sora dübörgött Budapest felé. A zord idöjárás és a nehéz batyu a hátamon, a türöképesség határán, sírógörcsöt idézett elö bennem úgy fizikailag, mint a lelkem mélyén.

A Templom utcában a házak fehér falaira az oroszok naponta vetítettek ingyen heroikus propagandafilmeket Sztalinról és a hös szovjet hadseregröl.

A soroksári Árpád moziban megkezdödött az idény. "Gungadin", "Stan és Pan", "A nagy diktátor"  és "Z a fekete lovas" szerepelt a programon.

Oly hosszú absztinencia után áhítattal, tátott szájjal  élveztük  a borzasztóan sercegö és vibráló "vigadalmat". Nem volt egyszerü bejutni a moziba, hiszen óránként többször felemelték a belépödíj árát, így sorbanállás közben kétszer-háromszor kellett hazarohannom újabb millió pengöért.

Az Emeletes Iskolában elkezdödött a tanév. Annak pincéjében volt az oroszok istállója. Miután kiköltöztek, otthagytak különbözö lószerszámokat és rengeteg szalmát. Mi gyerekek az ablakból ugráltunk a szalmába a mélyben. Egy ilyen alkalommal  osztálytársam Misch Ádám eltünt egy oszlásnak induló lótetemben. Cafatokban lógott róla a foszladozó hús. Hirtelen elviselhetetlen büz terjengett körülöttünk.

Az elemi után, a volt Brust féle röfös üzletben müködö provizórikus Polgári Iskolába kerültem. A Polgári Iskola Templomtéren álló épületét az oroszok átfunkciónálták kórházzá. A sebesülteket egy kis fehér csónakban húzták a kórházba. Nyáron a ladikokat eladták egy üveg pálinkáért.

A Kisdunaág hemzsegett a sebesültek csónakjaitól: ezekkel akartunk regattát szervezni. Hiába probáltam egy üveg pálinkát beszerezni, csak egy-két decihez jutottam, amit feltöltöttem teával. Azzal probáltam az oroszokat becsapni, sajnos eredménytelenül. Sóvárogva néztem barátaim szép fehér csónakjait, nekem csak a mamám mosóteknöje jutott, ami nem volt stabil a vízen, minduntalan felborult. Ilyenkor a víz alá nyomtam, míg nagy sebességgel a víz színére szökkent. Ekkor félelmetes asszociációm támadt: az a hír járta ugyanis, hogy az állatkertböl megszökött krokodilok a Dunában eltüntek.

Amikor a kórházat megszüntették, a Polgári visszahurcolkodott a katasztrófális állapotban hátrahagyott épületbe, ahol használt kötszerek lógtak a faágakról, a falak összekenve mindenféle árnyalatban. Az üszkös sebek áporodott szaga,  a karbit szagával keveredett, majdhogynem kibírhatatlan volt a büz.

Az osztálytársaim között a stréberek és cinikusok mellett  kreativ  gondolkodású  gyerekek  is voltak.

Közéjük tartozott a barátom, Hüber Matyi. "Non plus ultra" tehetség, aki az osztály asztalán olyan tökéletesen eljátszotta -korommal festett kis bajuszkával- az azidötájt oly sokszor látott Chaplin- szerepet ("Nagy Diktátor"), hogy az osztályfönökünk, Nagy Ervin tanár úr is, -aki hirtelen az osztályban termett-, meglepödve elmosolyogta magát, de az intö mégis kijárt e "fellépésért".

Egyik alkalommal, egy késö öszi napon -mint legtöbbször- nem volt kedvem felelni. A házifeladatom sem volt kész. Így a délutáni tanítás lehetetlenné tétele céljából elvágtam a falon futó villanyvezetéket és leszereltem  a  kályha csövét.  A sötétség abszolut tökéletesre sikerült: a termet beborította a fekete korom. Senki sem árult el. Matyit gyanúsította az osztályfönökünk, meg is pofozta, de ö továbbra is hallgatott.

Ebben az idöben nem találtam a helyem, egyik végletböl a másikba estem: ministráltam, hittem az Istenben és durván verekedtem. E skizofrén helyzetben lelkivilágom egyre durvábbá vált. Mindent elkövettem, hogy ne kelljen hazamennem. "Fájt" az otthonlét.

Németórán a "Lorelei"-t tanultuk. Hozzá Matyi és én illusztrációt készitettünk. Nagy Ervin tanár úr a két aquarellel festett képet   -sötét gomolygó felhök jelezték az irodalom hangulatát- keretezve az osztály falára függesztette. Ott diszitették a termet  mig Bárczi igazgató elvtárs le nem cserélte Lenin és Sztalin képekre. A kérdés: "Ich weiß nicht, was soll es bedeuten..."  kimondatlanul az osztályban lebegett.

A német nyelv tanítása szigorúan tiltottá vált, helyette az orosz lett az egyedüli kötelezö és nem "kötelezö" tantárgy. -Késöbb, megbízható tanulmányozás útján kimutatták, hogy a metódussal, mellyel Magyarországon  az orosz nyelvet tanították, hetven év kell, míg valamelyest használhatóvá válik. (De csak akkor, ha olyan szorgalmasan tanulják, mint Stark Peti: ö volt az osztály legjobb tanulója.)

A rajzórán Matyi és én  abszolut szabadságnak örvendtünk. Rózsi néni rajztanárunk engedélyével rajzolhattunk, amit akartunk. Ám mi irigyeltük a többieket, mert nekik nem kellett a motivumokat, képelemeket kitalálni, nekik elöírták.

A Farkaskölykök (kiscserkészek) összejövetele a szigeten, vagy a "Kongregációban" tartották. Ott tanultuk meg, hogy minden nap jót kell cselekedni. Én igyekeztem is e nemes feladatnak eleget tenni. Például: ha esett az esö, a tetöereszröl lezúduló vizet dézsában fogták fel, ami néha nem jó helyen állt,  ha  alábbhagyott  az  esözés.  Ilyenkor  én  a dézsa  helyzetét  korrigáltam, s a napom e  jótettöl beteljesült.

A ministránsi pályát is szorgalmasan üztem. S talán e pillanattól kezdtem oponálni is a templomi institucióval.

A plébánián többször tanúi voltunk hogy, az öreg plébános  pénteken szalonnát evett. Mi meg vasárnap sem jutottunk ilyen csemegéhez. Minket megpofozott, ha az udvaron álló cseresznyefáról leszakitottunk egy pár szem gyümölcsöt. Talán nem törödött Kovács Antal plébános úr a didaktikával. Ám a mi lelkünkön nagy csorbát ejtett, hogy a "példakép" vizet prédikál és bort iszik.

Nagy Árpád tisztelendö -a hittan tanárunk- félévben megbuktatott, hiába voltam ministráns és hiába tudtam a latin liturgiát. Katekizmusból kellett felelnem, ahhoz pedig nem volt kedvem. Sokszor elöfordult, hogy a házifeladathoz nem "jutott idö".

Ekkor szakitottam legalább annyi idöt, hogy a temlomban kegyelemért fohászkodjak. Érdekes módon nagyon sokszor "meghallgatásra talált" e kérés (könyörgés): nem kellett a házifeladatot bemutatnom.    Hát  ha  igy  is  meg  lehet   oldani, -gondoltam- akkor miért tanuljak. Ezzel a felfogással nem jutottam messzire.

Közben a történelem filmkockái is peregnek. Izgatott sürgés-forgás követi a hírt: a  karhatalom kidolgozott egy koncepciót a svábok kitelepitéséhez. Ez a soroksári lakosságot mint villámcsapás érte. Megjelent az elsö lista is nevekkel. A listán levök, akik egy héten belül pár kilós csomagjukkal a soroksári vasútmegálló sínpárjain álló marha-vagonok elött jelentkezni voltak kötelesek, drámai jelenetek közepette váltak el hozzátartozóiktól.

Nagyszüleim és nénikém családjával a második csoport listáján szerepeltek. Németország Württemberg tartományában találtak új hazára.

Matyi kapott szüleitöl egy gyönyörü cserkész- egyenruhát, a kalapon árvalányhajjal. Irigyeltük öt, mert egy gyönyörü törje is volt. Jobboldalon viselte a liliommal díszitett szíjához csatolva. Büszkén masirozott a plébánia elé, ahol az összejövetel után elénekeltük a "Csendesen leszáll az alkony"t. Másnap szomorúan meséltem anyámnak, hogy én voltam az egyedüli egyenruha nélkül. Mire ö sebesen varratott Hoffmann Manci nénivel fehér lepedöböl egy inget, vállpánttal és mellzsebekkel, s kekiszinüre festette. Úgy látszik, egy cserkészsapkára még tellett, mert a következö összejövetelen cserkészingben, -a sapkámon árvalányhajjal, amit a határban szedtem-, jelentem meg. Késöbb kaptam a nénikémtöl Amerikából  (UNRA-csomagban) egy komplett cserkészegyenruhát, az ingzseb felett  himzett háromszögben a felirat: "BOY SCOUTHS  OF AMERIKA".

Ettöl kezdve én voltam a "Jani"!

Reggel hat órakor keltem, -mielött a mise elkezdödött, harangoztam a nagyharanggal. A kötéllel himbáloztunk, mint Tarzán, a tornácról a vakablakba. Matyi nem volt hajlandó e csínyhöz:  finom kezeire hivatkozott. A hegedü müvészetét tanulta, amit nagyon komolyan vett.

Szivesebben játszott velem agyagkatonákkal. Volt is neki  rengeteg belölük: indián, cowboy, német és orosz katonák gyöztes pozitúrában. Ha háborúsdit játszottunk  mindig az indiánok gyöztek az oroszok ellen, még akkor is ha én képviseltem az indiánokat. Ám a rajzolást is szorgalmaztuk.

A "Tolnai-Világlap" fedölapján megjelent nagyon szines   Rita  Hayworth  képet,  Matyi   megfestette temperával nagy méretre. Ámúltuk és csodáltuk a vöröshajú, zöldruhás, gyönyörü nöt, valamint Baden Powell ceruzával megrajzolt portréját. A Jamboreen, -ami valamelyik évben Gödöllön volt-, megjelentek vastagabb mappák Márton Lajos és Richter rajzaival a Jamboree mozzanatairól. Ebben a tetszetös stilusban rajzolgattuk a cserkészösszejövetel történéseit a naplónkba. Sokan érdeklödtek rajzaink után, mi pedig szívesen és élvezettel díszitettük a lányok emlékkönyveit. Ez állandó mozgásban tartotta fantáziánkat, hiszen mindenkinek új motivumot igyekeztünk kitalálni. Alig gyöztük szusszal, mivel a lányok sorba álltak emlékkönyveikkel. Azt hiszem, kreativitásban Matyi és én kölcsönösen profitáltunk egymástól.

Matyi szépszellemü, érzékeny, jólelkü gyerek volt, aki az életnek többet adott, mint kapott. Barátai szellemileg csak profitálhattak töle. Szerénységét még kreativitása tetöpontján sem vesztette el, ezért a "szellemi" barátok soha nem voltak féltékenyek tehetségére.

Elválaszthatatlanok voltunk. Felfedeztük magunknak a szérüskertet, ahol a wiki-csapat ellen fából faragott kardokkal harcoltunk, a szalmakazlat kellett elfoglalnunk. S ha sikerült, minden eszközzel megvédenünk (mig a csösz el nem zavart). Én még a hólyagom tartalmát is felhasználtam a rohamozó ellenség ellen. A csata után, közösen az "ellenséggel", fáradtan fürödtünk a Táling akkor még kristálytiszta vizében -ahol csiborok üldözték a "grundlikat", a siklók vadászták a békákat- s a hídról ugráltunk a mélybe.

A  kongregációban egy színdarabot szerveztek a cserkészek.  Lednicky Gyuszi bá tervezte a díszletet.   A  festést  Matyira  és  rám  bízta; fenyöfatájat kellett ábrázolnunk. Ilyen nagyméretü festményhez még nem volt szerencsénk.

Nem csak a díszlet festésénél müködtünk közre, mint szereplök is részt vettünk. Jókai Mór egyik színdarabját alakitottuk. Matyi szövege között a vers: "Volt egyszer egy Mehemed" is elöfordult, amit ö zamatos humorral adott elö.

Én szerepemhez tartozó sétabottal ügyetlenül  fejbevágtam Matyit, amitöl annyira megijedtem, elfelejtettem a szerepem szövegét. Még mindig csodálom Matyi közömbös reakcióját, amivel megmentette a jelenetet.

Magyar órán analizáltuk  a "Talpra Magyart".

Kutassi tanár úr elszavaltatta Szentesi Pistivel, aki ilyen esetben mindig dadogott és felakadt a szeme. Most úgy "nekiesett" a szavalásnak, hogy nem tudta abbahagyni. Amikor a   "...kárhozottak"-hoz ért, szünet nélkül tovább darálta; "...kárhozottak ösapáink"! Kutassy tanár úr magán kívül rákiabált: "nem az ösapáink kárhozottak!" Szegény Szentesi elsírta magát: végre folyékonyan elszavalta a "Nemzeti dal”-t és igy sem volt jó.

A földrajz tanárunk "Stugyó", -igazi neve Tanhauser- elsö teendöje volt, miután az osztályba lépett, hogy egy kézmozdulattal Matyi és az én tudomásomra hozza,  álljunk a sarokba. Kiabálván: "Lux, Hüber, irány a sarok!" Anélkül, hogy tettünk volna valami rosszat.

A németül hangzó nevek magyarositása nagyban folyt, majdnem hogy kötelezö volt.

Hüber bácsi a nevüket Hübér-re magyarositotta, amin a nagy magyar, Kutassi tanár úr felháborodott, hogy miért nem "Hübéres"-re? A Lux név úgy látszott nem idegesítette mert semleges latin szó.

Bárczi elvtárs váltotta le Dévald igazgatót. Egy igazi véresszájú kommunista. Piroska néni énekóráján Sonájjal, -akit polgári nevén Sági Jánosnak hívtak- túl falsul énekeltünk, állitólag akarattal. Az igazgatóhoz citáltak. Bárczi Sonájjal kiabált, a nyála is fröcskölt és ököllel az én gyomromba ütött. Alattomos módon akart "nevelni".

Kardos Attilával ültem egy padban, akitöl a szünetben elloptam a zsiroskenyerét. Nem emlékszem, hogy anyám valaha is tizórait csomagolt volna a táskámba, de arra igen, hogy állandóan éhes voltam és tanitás után többször barátaimnál  kaptam enni.

Ha  valamimódon  pénzhez  jutottam,  karamella cukorkára költöttem a Fö utcán levö kis cukorka üzletben,  aminek  a  cégtábla  figurativ motivumát Köber nevü tehetséges soroksári címfestö alkotta.

Kézimunkaórán albumfedölapot faragtunk, ornamentikát falapra. Mária néni vezetésével, aki nem volt sokkal idösebb nálunk és gyönyörü volt. Azt hiszem az egész osztály szerelmes volt belé. Válics János, ("Lecsó" vagy "Lics") ült elöttem, akinek a  frizurájára  öntöttem,  a  kézimunkaórán, villanykörtéböl készitett lombik tartalmát, mire ö sírva fakadt. Már nem emlékszem, milyen büntetésben részesültem.

"Stugyó"-nak születésnapja volt. Az osztály kórusban  kiabálva  felköszöntötte  és megdobálta   virággal.  A  virágok  között  krumplihéjak  és egyebek  is elöfordultak, amiröl, mi Matyival már elözö nap gondoskodtunk. Stugyó nem is teketóriázott sokáig, elkiabálta magát, -azzal a bizonyos gesztussal: "Lux, Hübér, irány a sarok!"

A Kisduna-ág befagyott vizén -én az unokanövéremtöl kapott, elején felkunkorodó a jancsiszöges bakancsra szíjazott nöi korcsolyával- jégkorongoztunk, magunk faragott ütövel.

Persze a korcsolyám minden nekirugaszkodás után leesett a bakancsról. A többiek kinevettek; nekik gyönyörü új, hegyes férfikorcsolyájuk volt. Este a jégen száraz nádból tábortüzet raktunk. Ennek a "jegesek" nem örültek különösképpen, hiszen ott "szúrták ki" a jégvermekben szalma között tárolt hatalmas jégkockákat.

A Táling-patak gyorsfolyású vize is olykor vékonyan befagyott. Rámerészkedtem. Beszakadtam. Nem mertem hazamenni.

Rám fagyott ruhámban dideregve rohantam a Biberle nevü szomszéd fiúhoz, megszáritkozni.

Egy ilyen alkalommal, jégkorongozás közben két iskolatársunk beszakadt, jég alá került és belefulladt. Temetésükön én ministráltam.

Gombfocizás volt a nagy divat. Stark Peti, apjának asztalos mühelyében, bajnokságokat szervezett. Gombjaim, télikabátról vagy egyéb hasznos öltözetröl, funkciójától megfosztott, magam- készitette, kátránnyal összeragasztott gombok voltak. A kerékpár csengöje pedig kapusként szolgált. Mivel csengöfedelet nem nagyon lehetett vásárolni, Soroksáron alig akadt bicikli csengövel. Csak Húsvétkor nem hiányzott, ugyanis kerepelövel helyettesítették. Stark Petinek és Krasznai Jánosnak a gombjai elefántcsont billiárdgolyóból vagy bakelitböl esztergált remekmüvek voltak.  Mindenki irigyelte öket érte. Tehát  a  kisebbségi  érzésem  napról-napra növekedett. Vagy a szüleimtöl, vagy a sorstól kaptam folyamatosan a pofonokat. De mindig valamivel  lereagáltam  magam.  Agressziv voltam és nehezen kezelhetö.

Kreativ tevékenységem volt az, ami önbizalmam meggörnyedésében kiegyenesitett. Matyival komolyan teorizáltunk, pl. a müvészi kifejezések formáiról. Erröl késöbb kiderült, hogy nem volt éppen általános érvényü, tehát ártott a "téves" elemzés.

Felfogásunk az információtól függött, nem igen láttunk mást a megadott irányzaton kivül. Amikor már tisztábban láttunk, szakidiótának neveztük az efféle teorétikusokat. Mig mi intenziven a lányokkal foglalkoztunk, addig Matyi nagyon mélyrehatóan a lovak izmainak feszültségét és formáit csodálta és tanulmányozta.  Az volt  az  érzésem,  hogy valami nem volt rendben.

A rutinnal szerzett manirizmust gyakoroltuk és tartottuk fontosnak. A "kézügyesség" volt a kritérium.

Tévedtünk!

A  párhuzamos  lányosztállyal  váltakozva,  egyik héten délután, másik héten délelött jártunk iskolába. Délutános héten Latosinczki péknél dolgoztam,    hordtam    ki   biciklivel   a   kenyeret, (a tömött kosár a hátamon)  különbözö üzletekbe. Nehéz kenyér volt, megsinylette a gerincem, még most is "nyögöm". A "Laji"-nál, ahol a patak a Dunába folyt, a régi temetö alatt, egy vegyeskereskedésbe szállitottam a kenyeret.

A patak keskeny hídján elcsúszott a kerékpár kereke, s én kenyerestöl, zsömléstöl a vízbe zuhantam. A kosár tartalma a hullámokon gondolázott, mig az ott lakó "etnikumok" észre nem vették. Megszállták a patakot és vitték magukkal a jól átázott kenyeret és zsömlét. Amit magam ki tudtam halászni, azt a kosárba tettem, nagy kínok közepette a hátamra vettem a vizzel teliszívott kenyérrel megrakott kosarat és visszavittem a péknek. A sztori azonnal körbejárta Soroksárt, lakossága  különbözöképpen reagált; volt aki sajnált és volt aki kárörvendöen kinevetett.

A felsöbb osztályosok vigyáztak ránk a szünetben. Pofonokat osztogattak, ha nem voltunk csendben. Lindwurm Lörinc minden alkalmat felhasznált arra, hogy megpofozzon. A véresszájú Bárczi igazgató, "kismiska" volt hozzá képest.

Bartl Jóska, szintén Rózsi néni kedvence volt. A képzömüvészeti tehetsége oda vezetett, hogy  rajzaira kitüntetést kapott, amit az egész iskola elött ünnepélyesen adtak át neki.

Irigykedve vettünk részt az iskola udvarában megtartott ünnepségen. Különben ez a korosztály csak úgy hemzsegett a tehetségektöl.

A párhuzamos leányosztályból Fejes Júliára, vagy szintén Rózsinéni tanitványára, Misch Seböre gondolok.

Mint kiscserkészek Diósjenön voltunk táborozni. Utolsó pillanatban anyám a rokonoktól  be tudta szerezni a megszabott élelmet, igy én is benne lehettem a csapatban. Egy iskolában volt a szállásunk. Matyi, aki mellettem aludt, éjjelente, holdkóros lévén, sétálni ment, amin mi nagyokat mulattunk. Reggel, természetesen nem tudott semmiröl. Egy éj közepén riadóztak az örsvezetök, állitólag a cigányok megtámadtak és ki  akartak  rabolni  bennünket. Ütöttük a bokrokat, de cigány sehol.   Ha rágondolok,  nem  volt  olyan pillanat és környék, amikor és ahol az "etnikumokat" ne diszkrimináltuk volna, teli elöitélettel.

Következö éjjel Matyival kellett volna örségben állni de ö nem volt képes felébredni.

Az udvarban állt egy császárkörte fa. Túlérett gyümölcsei, néha csattanva hullottak a földre. Minden loccsanásnál összerezzentünk a félelemtöl, minden árnyékban  cigányokat láttunk. Csontjainkban még a múlt éjszakai riadó remegett.

Egy évre rá 1948-ban, nagycserkészként Szarvaskön táboroztunk sátorban. A Vadgalamb örs tagja voltam, Pflum Gyuri volt az örsvezetönk. Kardos Attila édesapja nádfeldolgozó gyárából a fekvöhelyünk alá szigetelésként nádszönyegeket adományozott.

Egy völgyben táboroztunk, csörgedezö patakocska mellett. Dodi nevü szakácsunk bográcsban fözte a gulyáslevest, néha lekozmásodott, ekkor hangosan elénekeltük: "Valami büzlik a konyhában: kozma, kozma, ez a Dodi dolga!" Éjszaka szintén Matyival kellett volna örködnöm, de megismétlödött a múlt évi sztori: Matyit már megint nem lehetett felébreszteni. Misch Ádám a Róka örsböl helyettesitette. Dideregve álltunk a hajnali hidegben s egyszerre gallyak egyre közeledö recsegését észleltük. Bebújtunk a sátorponyva mögé, onnan figyeltük a nagy kóbor kuvaszt. Ételmaradékot keresett.

Reggelente "kullancsvizit"-hez álltunk sorba. A vérrel megszívott "vámpirokat", -amik a testünk különbözö részein voltak találhatók- csipesszel húzták ki belölünk, majd fertötlenitették a vérzö helyet. 

A hét végén Nagy Árpád tisztelendö úr tett látogatást a táborban. Vasárnap szentmisét tartott, amin én ministráltam.

Este, tábortüz mellett cserkésznótákat énekeltünk, a "Császárkörte nem vadalmá-t" vagy a "Csendesen leszáll az alkony"-t, Vándor Tibi bátyja  által készitett   furulyákkal  kisérvén.   Matyi  még  elszavalta  a  "Volt egyszer egy Mehemed"-et  mielött  nyugovóra  tértünk.

Számháborúztunk, vándoroltunk. Fenn a hegyen egy gyönyörü román stilusú kápolnát vizitáltunk és boldogan énekeltük a cserkészindulót. Kiruccantunk az egri fürdöbe és megnéztük a várat. Misztikusnak tünt e látnivaló, mivel nem régen olvastuk az "Egri csillagokat" és a "Távolban egy fehér vitorlát", kötelezö olvasmányként.

E három hét táborozás volt az utolsó közös élményünk. A kommunista kényszeruralom betiltotta a cserkészmozgalmat.

Az utolsó hét végén Soroksárról megjött a hír, hogy apám visszatért Oroszországból. Alig vártam, hogy hazaérjek. Három évig nem láttam, nem emlékeztem rá. Hazatérésemkor egy beteg ember állt elöttem. A Donyec-medencében ráomlott a bánya, negyvennyolc órát volt a szén alatt mielött megmentették. Megsinylette a szive. Csak alkalmi munkát tudott végezni. Mint kömüves téglakeritéseket, illemhelyeket és a Petri bácsi cipészmühelyét épitette segitségemmel: én kevertem a maltert, hordtam a téglákat és ástam a fundamentumot.

Feltünt, hogy apám nem beszélgetett velem. Együtt mentünk a munkába, egész nap együtt voltunk, de nem volt mondanivalónk egymásnak. Pedig  éppen  abban az  idöben  kellett  volna  egy olyan bizalmas, akivel a pubertás problémáimat megbeszéljem.

Mert voltak! Serdülö korban voltam, eddig ismeretlen tapasztalatokra tettem szert, kezdtem megismerni a saját testem. A problémáimmal azonban magamra maradtam. Megoldásukra ösztönösen találtam rá, ami késöbbi lelki fejlödésemre bizonyosan negativan hatott.

Az elsö nagy érzelmi kapcsolatom a nyolcadik osztály elején kezdödött. Sági Erzsibe voltam halálossan szerelmes. Minden alkalmat kihasználtam, hogy a közelében legyek. Egy alkalommal Decsi Juliával sétálgattak a Táling mentén, hozzájuk szegödtem egy levéllel a kezemben, amiben az állt, hogy szeretem. Átadtam Erzsinek. Pozitiv válasza nem váratott sokáig magára. Szerettük egymást, mint ahogy tizennégy éves korban szokás. Mostantól kezdve szüleim minden nap elvertek, mert késö éjjel tértem haza. Erzsivel a térdig érö hóban állva, ölelkezve, éjfélig csókolóztunk.

Egy évig tartott a kapcsolatunk.

A nyolcadik osztály elvégzése után Rózsi néni bejelentett    bennünket   (Matyit   és   engem)  a Képzömüvészeti Gimnáziumba.

Valami oknál fogva egy héttel késöbb érkezett meghívóval a kezünkben mentünk a felvételire. Leültettek bennünket egy padra, megadták a feladatot: egy dézsa perspektiváját és egy kocka konstrukcióját kellett rajzolnunk. Egy kerti jelenetet szabadon komponálhattunk. Amikor a szóbeli vizsgára került a sor, a kérdésnél: "Ki volt az elsö kommunista?", Matyi spontán Jézusra szavazott! Ez kellett csak az ateista rendszer szolgáinak! Azt hiszem engem már nem is kérdezett a szakidióta.

Nem vettek fel, de átirányitottak az I. István Közgazdasági Gimnáziumba, ahol a "kreativ"     könyvelés, a matematika, a szocialista közgazdaságtan ("A nagy hal megeszi a kis halat"; -filozófiája nagyon behatárolt filozófia volt, mert a kis hal megette a még kisebbet és a még kisebb megeszi a másikfajta élölényt, ez a természet törvénye, ami nem csak a kapitalizmusra vonatkozik, hiszen az elvtársak praktizálták nap mint nap) és gyors-és  gépírás volt a fö tantárgy. Nem is kételkedtünk abban, hogy reggelente a HÉV-vel,  testileg és szellemileg rossz irányba haladunk.

Egy fenomént észleltem, ami Sági Erzsit illette: ugyanazon a villamoson utaztunk reggelente a gimnáziumba,   de  egyszerre,  mintha  soha  nem ismertük volna egymást. Nem haraggal váltunk el,  mégis elmentünk egymás mellett anélkül, hogy köszöntünk volna.

A szünidöben apám, -Csepelen a Rákosi Mátyás Vas- és Fémmüvekben, egy gyárrészleg épitkezésénél volt munkavezetö- elvitt magával: segédmunkásként hordtam a maltert és a téglát.

Elsö alkalommal, egy szüreti mulatságon ismerkedtem meg a táncolás alaplépéseivel, Behringer Manci és Winkler Teri segitségével. Lassanként, tánclépésröl-tánclépésre egy új baráti körben kezdtünk el mozogni, ami az idök folyamán egy szoros baráti kapcsolattá fejlödött.

Nagy szeretettel emlékszem vissza e baráti kör tagjaira, ha nevüket részint el is felejtettem, lényük föbb vonásai bennem élnek: Jankó hideg modora; Woja (Pipec) játékos hajlama, állandó mozgásigénye. Laci, aki kemény akarattal küzdte le betegségeit; Dankó Firó, aki vegetáriánus volt és csak zöldséget evett; Sonáj, a szépfiú; Dankó Pisti, a legkisebb; Fülöp  Jancsi,  aki  esztétikus  modorával  minden boxmérközését megnyerte.

Az idösebbek közül Otto, aki mindenben példaképünk volt: Laja, akinek  Csepel  100-as  motorja  volt;   Oszi,   aki szerény és mindenkihez barátságos volt; Krecsó; a cigány Karesz; Harry; természetesen Topi, aki mindig vidám arcot vágott, ha nem, akkor is nevettünk rajta. Füles, Sinyó, aki szépen gitározott, az erzsébeti Sziszi (a bolond),  és "Malac", akivel egy fogadás következtében összeverekedtünk. A huszonöt liter bort, amiben Laja a gyözelemre fogadott, megnyertük: a Templom-téri HÉV-megállónál vártunk "Malac"-ra, már azt hittem, megúsztam, amikor 20 perc késéssel megérkezett a szekundánsával. Tél volt. A Hösök-terén számtalan befagyott pocsolya. Nem jöhetett az "aréna" közelébe senki.  Matyi  és Jankó a távolban hallották a pofonok csattogását.

Fellélegeztek, amikor megpillantották "Malac"-ot fogatlanul: mivel már hosszabb ideje boxoltam a "Sortex"-ben, kiütöttem két fogát. Ezen aktivitás egész késöbbi életfilozófiámat meghatározta: megtanultam védekezni. 

Az agressziv sporttal párhuzamosan a Soroksári Képzömüvészeti Körbe jártam rajzolni és festeni, ami az extrém felfogásomat bizonyitotta. Srégen néztek rám kérdezvén; a szép szellem hogy viszonyul a brutális sporttevékenységemhez? Bizony  megfértek  egymás  mellett.   Abban  a rendszerben, ahol maréknyi véresszájú kreatúra bizonyitotta nap mint nap, hogy ö rendelkezik, úgy testileg  mint  lelkileg  felettünk;  ahol nem egyszer tapasztalhattuk, hogy egy rendszerellenes elmélkedés miatt személyeket a mindenhol lézengö, civil spiclik letartóztattak, hogy soha elö nem kerültek; ebben a rendszerben kialakult bennünk az oppozíció egy formája: közel olyan eröszakkal reagáltunk mint a pribékek.

"Bedobtuk a hárinkat", elöl hullámosan, hátul fecskében. Arogáns párttitkárokat, rendöröket és a kitelepitett svábok házába belakoltatott, loyális „elvtársakat“ ütöttünk, ahol értük.  Ezért minket "vagányoknak", vagy "jampecoknak" neveztek. Különös brutalitással üldöztek bennünket.

A Képzömüvészeti Kör vezetöje  Iván Szilárd fontos embernek tünt a szemünkben: a fekete iparitanuló egyenruhás Misch Seböröl (aki szintén a Körben fejlesztette tehetségét) festett portréja a mücsarnoki "Tavaszi Tárlaton" Glatz Oszkár édeskés gyermekportréja mellett függött; a metro végállomásra tervezett mozaikot: gyerekek, kezükben modellrepülökkel.

(A kivitelezésre azonban sosem került sor.)

A Körben olajjal festett csendéletem, (koponya és olajoskanna) az Országos Amatör Tárlaton-on harmadik díjat nyert. A négyszáz forintot a Kecskeméti utcában müködö maszek festékgyárban olajfestékre költöttem.

Nem tudom hogyan, de a nyugaton aktuális "rock and roll" pillanatok alatt elterjedt  Magyarországon, függetlenül   attól,   hogy   a   "nyugati dekadencia"  szigorúan  tiltott  volt.  A  táncterem valamelyik zugában, ahol a "felügyelö" nem láthatott, roptuk a "jampi" táncot. Ha a "rabszolgahajtó" a közelben volt, szépen, polgáriasan polkára vagy csasztuskára váltottunk. Érdekes, hogy még a dunnyuskára, vagy az orosz himnuszra is tudtunk rock and roll-ozni.

Egy alkalommal a királyerdei "Kápolná"-ban, ahol hétvégeken táncrendezvényeken vettünk részt, lekértem egy éppen rock and roll-ozó nekem tetszö kislányt. Pipinek hívták. A srácnak nem tetszett az akció. Összeverekedtünk. A "mérközést" megnyertem. Mig én gyöztes poziturában  a  lánynak  dicsekedtem,  körbeálltak  a  csepeli  vagányok és ostromolni kezdtek.   

A többség ellen nem valószinü, hogy gyöztesként triumpfálhattam volna. Egy Bögi Pali nevezetü nagy darab "csávó" azonban mellém szegödött. A verekedést az ellenfelek gyorsan félbeszakitották, érezvén, hogy a "nagy" fölénnyel szemben csak a rövidebbet húzhatják. Az "ellenfelek" (Csepeli Boxclub tagjai) barátaim lettek. Ettöl kezdve a "Csepeli Boxclub" tagja lettem.

Éjjel hazafelé menet, kicsit pityókásan a "kompárt" (Kommunista Párt) épületén világitó lámpára célba köptünk. Centner Ottót a minket hivatalból figyelö rendör letartoztatta. Politikai ügy lett belöle, négy év börtönbüntetésre ítélték. Ez is bizonyitéka volt az egész ország felett koszos, szürke fátyolként lebegö ideológiai terrornak.

A gimnáziumban, az osztályfönökünk egy kirándulást szervezett. A várban, a falak alatt  átlött német sisakokat és rengeteg szétszort géppuskalövedék-hüvelyt  találtunk.

A  fall  oldalában felfedeztünk egy barlangot, bemásztunk. Koponyák és csontvázak tömkelegét találtuk felhalmozva. Iszonyodva nagy gyorsasággal hagytuk el a környéket. Önbizalmam a boxolástól és az alkoholizálástól -ami e környezetben kivánatos volt-, növekedett. Nem egyszer ittasan mentem a gimnáziumba.

Egy ilyen alkalommal egy farkaskutya szegült mellém, nem tudtam lerázni, igy elvittem az oroszórára.

Tanárunk, akinek orosz fogságban baleset következtében fél arca megégett és vöröslött, mint a párttagsági könyve, a kutya láttán magánkívül hisztériázott, hogy arca másik fele is el kezdett viritani. Ki akart dobni az osztályból.

Amikor észrevette, hogy parancsát nem vagyok hajlandó teljesiteni, nekem rohant, mintha én lettem volna vörös.

Felugrottam és az öklömmel fenyitettem. Másnap szüleimmel jöhettem csak az iskolába. Apám diplomatikusan  elintézte,  hogy  ne  dobjanak ki.

Otthon megfizettem az árát: kaptam két "lengöset" apámtól és öt "horgost" anyámtól.

Pozitiv iskolai élményeim közé tartozik, amikor Pejcsik vegytan tanárunk egy kérdésére, amire az egész osztály nem tudott válaszolni, én a háttérböl halkan megadtam a helyes feleletet. Erre a tanár úr magához kéretett és viccesen le akarta harapófogóval csípni a nyelvemet, megjegyezvén: "ha akarsz, akkor tudsz". Ez a pillanat mély nyomot hagyott bennem: elöször éreztem tudatosan, hogy érek valamit.  Ez a  mozaikkocka, a  katarzis  egy  része  volt  a  "gerincem"  további felépitésében.

A gimnáziumba menet és jövet a villamoson volt annyi idönk, hogy az embereket figyeljük: a mozgásukat, az öltözéküket, a lelki szürkeségüket. A hétköznapok elénktáruló képe is bizonyitotta e megfigyelés helyességét: Az italboltok elött a rongyos, új szocialista nép, szánalmas  létének  fenntartására  maga  fogta ürgékböl fözött pörköltet, vagy a "pappunddeckliböl" összetákolt bódéjában szürkekenyérböl összedarált -talán valami  húsféle

is volt benne- májashurkát árusitott. A mi lelkivilágunk is uniformista volt, ugyanúgy szürkén lappangott. De mi fiatalok voltunk, tudat alatt küzdöttünk  a szürkeség ellen.

A hétvégeken a "kompártba" jártunk táncolni. A lépcsön felfelémenet megfogta a karom egy  Thälmann Ernst sapkás "középszerü bunkó": ki akart dobni. A kérdésre, hogy miért? kilökött az ajtón, mire én egy jobb egyenessel megpofoztam.

Másnap délelött, ahogy a Hösök-terén üldögéltünk, arra sétált a "bunkó" -a pofonok nyomai nem voltak láthatok-  (késöbb kiderült, hogy párttitkár volt), akit kavicsokkal megdobáltam.

Tiz perc múlva biciklis rendörök fogtak körül, behurcoltak Erzsébetre a fökapitányságra, ahol egy egész nap és egy egész éjjel a folyósón kellett állnom étlen-szomjan, -szük cipöm szörnyen nyomta a nagyujjam.

Fél évre rá, a tárgyaláson a "beszükült elméjü bunkó" nem volt jelen: idöközben börtönbe került fegyverrejtegetésért. A hamis tanú pedig kijelentette, mégsem hallotta azt a bizonyos mondatomat:  "Rohadt  kommunisták,  nemsokára lógni fogtok!". Így elvetették az életveszélyes vádat, súlyos testi sértésért két évet kaptam felfüggesztéssel, Sepsei ügyvéd képviseletében.

A biró kérte, mondjam el az utoljára látott film lényegét.  A  "Körhintát"  láttam  Soós  Imrével és Töröcsik  Marival. 

A film sztoriját kezdtem el mesélni. A bíró, udvariasan, értelmesen megmagyarázta, mi a film lényege. Tehát a sztorira nem volt kiváncsi. Pedagógiai fogás volt, megint egyike azoknak, amit életem végéig nem fogok elfelejteni.

Rájöttem, hogy a dolgok lényege a fontos, tehát a felület alatti süritett összefoglalás.

Schmidt Lacival diszidálni akartunk. Elbúcsúztunk a barátoktól. A Keletiben a vonat indulása elött megjelent anyám. Winkler Teri és Jenci a barátja elárulta  a  szándékunkat.  Anyám sírva kért, jöjjek vele   haza. Lacival, -aki   nélkülem   utazott- megbeszéltük, hogy két nap múlva találkozunk Györben.

A magyar-osztrák aknásitott határsáv Györig húzódott. Gyalog mentünk Mosonmagyaróvárig. Ott visszafordultunk, mert a "zöld ÁVO"-sok sürün szegélyezték a bokros tájat. Étlen-szomjan érkeztünk vissza Györbe, ahol rögvest letartoztattak. A Határörök laktanyájába vittek és egyes cellákba zártak. Olykor, pl. kisebb munkára -egy teherautó deszka várt lerakásra- kiengedtek a laktanya udvarába. Rendesen bántak velünk, még cseh "Partizánka" cigarettát is kaptunk.  Majd átvittek a vasút túloldalára a "kék-ÁVO"-sokhoz. A vérszomjas ÁVO-sok már vártak ránk. Az udvarban a falhoz állitottak szétterpesztett lábakkal. Nem volt szabad órákig hátranézni, amit Laci nem vett komolyan, ezért hátulról többször megrugdosták.

A kék és a zöld ÁVO-sok között olyan különbség volt, mint a Harmadik Birodalomban az SS és a Wehrmacht között. A zöld ÁVO-sok szelidebben gyilkoltak, határörök voltak, mig a kék  ÁVO-sok  a Belügyminisztérium válogatott, szadista pribékjei.

Többször, hosszan kihallgattak, mi makacsul állitottuk, hogy kirándulás közben eltévedtünk. Egy hónapi szenvedés után hazaengedtek.

A Gimnázium után Csepelre a "Rákosi Mátyás Vas és Fémmüvek Központi Dekorációjá"-ba kerültem.

Matyi, a belvárosban kapott müszaki rajzolóként munkát. Mivel nagyon összeszoktunk, hiányzott nekem. Elintéztem, hogy ö is odakerüljön betüírónak.

Munka után szorgalmasan jártunk a Csepeli Képzömüvészeti Szabadiskolába.

A tanárunk Ilosvay Varga István volt. Vérbeli festö, ki nem felelt meg a "szoc-real" elöírásoknak s az ügyeletes zseni kritériumainak.

Ha mai szemmel nézem a szakmai tájat Magyarországon, nyugodtan  állithatom,  hogy  Ilosvay  Varga István müvészete minden idök legnagyobb eseménye volt.   

Sokat tanultunk töle: emberséget, szenzibilitást, de föleg  tisztességet. Ezen erény nélkül a müvészet csak harmadrangú sarlatánizmus.

Még nem volt tapasztalatunk, nem éreztük kellöképpen, hogy a rothadó szisztéma által  elöírt hivatalos irányzat csak egy frázis volt. A mi munkáinkban is elöfordultak erre a tévútra utaló elemek: a patetikus "übermensch" megformálása, (a Harmadik Birodalom müvészetének befolyása), a hazug szocialista propagandaanyag felhasználása különbözö dimenziókban.

Ezt  bizonyitották  az  általunk  látogatott   "Tavaszi Tárlatok" is: Rákosi   elvtárs gyönyörüen kifényesített kopasz  feje, Szegvári festömüvész nagyon rutinosan, nagyméretben megfestett képe.

Egy újságíró megkérdezett -egyik meglehetösen "elvont" képemet nézegetvén- miért nem festem meg a mozzanatot, amikor egy úttörö vörös nyakkendöben mosolygó arccal egy orgonavirágot tép le a fáról. Görcsösen nevettem és dühösen otthagytam.   Tehát   visszagondolván   örömmel veszem tudomásul, hogy ösztönösen hátatforditottam a "hivatalos" elképzelésnek. Nyugati müvészetet nem ismertünk, folyóirat, vagy könyv nem jutott át a vasfüggönyön.

De ha Matyinak egy rajzára gondolok, egy öregasszony gyöngéden megrajzolt fehér, göndör hajára, csak a lényeget, a formát és a struktúrát kifejezve, úgy Ensor-ra kell gondolnom. Picasso békegalambja el jutott hozzánk, a "szakmán" belül felháborodást idézve elö  elvontsága miatt. A stilizált, eltorzúlt, dimenziókban felnagyitott munkásizom nehéz kalapácsot tartva volt a szocializmus korszelleme.

A környék összes tánchelyiségét mi uraltuk Dunaharasztitól Angyalföldig. "Ráztuk rendületlenül a rongyot", hazafelé menet a lányokkal még egy kerülöt tettünk az általunk "Mauthner-szálló" nak nevezett szigetre.

Következésképpen a haveroknak sorban házasodni kellett: Ottónak lánya lett, Sonájnak fia, Wojának úgyszintén fia, Laci letagadta a lányát, a Lajának és Topinak fia és nekem egy lányom született: Marika.

Egy évvel a Marika születése elött jött Feri öcsém a világra. 18 évvel fiatalabb nálam. Egy igazi nagyfejü, állandóan mosolygó sváb, Rejtö Jenö: "Fülig Jimmy"-jére emlékeztetö fizimiskával.

Különleges jellemvonása,  hogy  csak  hároméves  korában kezdett el beszélni és azóta nem tudja abbahagyni. Már gyerekként sem respektált senkit.

Nagyapánk sípcsontját elöszeretettel rugdosta, miközben az öreg kedvesen "ügyüli-gügyüli"-zett vele. Késöbb neki  rúgta  ki a kiscsikó az elsö fogait.

1954-ben, az Oroszországban szerzett szívbetegségébe belehalt apám.

Dekorációs vezetö lettem a Rákosi Mátyás Vas és Fémmüvek "Nagytömeg" részlegében Csepelen. Ott festettem Titot, mint láncoskutyát, Sztalin elvtárs emberfeletti lényét (Hitler jutt eszembe, csak vörösben), a heroikus sztahanovisták nagy tetteit és írtam nagy transzparensekre a mondatot: "Harcolj fegyverrel a Békéért!”, és még sok efféle demagóg örültséget.

Ilosvay  Varga  István  javaslatára  a Tokaji  Müvésztelep meghivottjaként Bartl Jóskával és még sok érdekes festövel együtt intenziven festhettem.

Egy olajképemet (Tokaji utcarészlet) megvásárolta az akkori Népmüvészeti Intézet vezetöje, Fischer Ernö. A kép P´Yong-Yang-ban,  a Koreai Nemzeti Múzeumban lett kiállitva.

A tokaji müvésztelepen ért 1956 nyara. Nagyon hepi voltam, mert festhettem, kitombolhattam magam.

Amikor innen visszaérkeztem Pestre, a Népszinház utcában bérelt kisméretü szobácskámba, Rózsa néni hivatalos levelet nyomott a kezembe; katonai behivómat, ami gyönyörü tokaji élményeimre hirtelen sötét  árnyékot vetett. Egy hét mulva bevonultam Pesten a Kilián laktanyába 3 napra való élelemmel. Reggel 8-ra meg is érkeztem, de élelem és alsónemü nélkül, ugyanis nem volt egy fillérem se.  Lenyirták a hárimat kopaszra, megvizsgált az orvos és a bal sorba állitott, ahol a deltás, erös legények álltak. Este 7-óra körül bevagoniroztak a Kelenföldi pályaudvaron. Feltünt, hogy a vonat a Vágóhíd felett egész éjjel ide-oda tolatott. Másnap délben étlen-szomjan megérkeztünk Pécsre, a Frigyes laktanyába.

Egy szakaszvezetötöl vagy örmestertöl megtudtuk, hogy a “müszaki alakulat” kötelékébe vagyunk beosztva és szénbányában fogunk dolgozni mint munkaszolgálatosok.

Miután megismerkedtünk a kantinnal, (jó érzéssel emlékszem vissza valakire, aki nekem pénztelennek fizetett néhány korsó sört) bevonultunk a körletbe, ahol 32-en, tehát egy szakasz fért el. A terem közepén állt egy borzasztó nagy kályha, amibe késöbb nagy széndarabokat raktunk fütés céljából. Éjjel - csukott ablaknál-  élveztük töményen -a szó szoros értelmében- a napi munkánk füstbe ment eredményét, szénmonoxid formájában.

Reggelente 4 órakor hideg zuhany és torna téritett észhez bennünket. Reggeli! A kávépotló tetején, mint a “Szindbád”-ban a leves tetején a zsirszem, csillogott ránk a bróm fel nem oldott maradványa.

Azt hiszem a farostlemez még nem volt feltalálva, úgyhogy bennünket valami pappendeklivel a teherautóra felépitett ablaktalan, levegötlen bódéba belepréselve vittek az István vagy a Béke-aknába,  szénkitermelés végett.

Az örvezetönk, aki szintén dolgozott  (Szakaszvezetötöl kezdve csak felügyelöi munkákat végeztek) és már harmadéves volt, tehát sok tapasztalattal rendelkezett, azt mondta: "Fiúk,  ettöl  a  munkától  emberré  váltok,   nagyon nehéz munka, de nekünk magyar katonáknak a munka becsület és dicsöség dolga!

A szocializmus felépitésében és megvédésében -(ha elégetéséröl lett volna szó, sokkal több szenet termeltünk volna)- nekünk nagyon nagy szerepünk van és ezért már többen haltak meg büszkén, sújtólégrobbanás következtében. Éljen a szocializmus és a minket szeretö, dicsöséges, minket felszabaditó nagy Szovjetunió!" Igy az örvezetö, aki nagy bunkó volt, ami még nem lett volna baj, de engem nagyon utált, aminek következtében hamarosan a zárkában kötöttem ki.

Ezer méter mélyen egy vájárhoz kerültem, aki az úgynevezett “Vorbau”-ban fejtette a szenet. (VORBAU=ELÖVÁJAT, kb. 1,5 méter átméröjü, az alsó szinttöl srégen a felsö szinthöz vájott lyuk, amit, ha a két szint össze van kötve, széltében tovább fejtenek.) Hasonfekve kellett azt a szenet egy ereszbe tolnom, amit a vájár lefejtett.

Igaza volt az örvezetönek, embertelen munka volt. Mi mindent megtesz az ember a szocializmusért?! Naponta 10 vagy 12 órát kellett dolgoznunk, szombaton is. Azonkivül nem tudom, honnan vettük az idöt, de még a masirozás gyakorlásához is maradt. A kaszárnya udvarán ide-oda!

Miután már egy hónapja keservesen katona voltam, kivittek bennünket valahova a lötérre és igazi puskával meg géppisztollyal ("gitár") célba löhettünk. Nagyon messze volt az a céltábla, emlékszem rá, némelyik közülünk mégis eltalálta. Én ezért még szabadságot is kaptam, azt hiszem egy hetet.

1956 OKTÓBER 23- án éjjeles voltam! Este 8 órakor vittek a bányába, még nem hallottunk a pesti eseményekröl.

Másnap reggel 6 órakor kosárba  préselve húztak fel bennünket a mélyböl! Azt a pillanatot nem fogom elfelejteni: a váltás örjöngve kiabálva -az egyensapkáról  és mindenhonnan  a vörös csillag letépve- tudtunkra adta, hogy Pesten kitört a forradalom!

Azt az örömet, azokat a leirhatatlan eltorzult arcokat! Amit ott, abban a pillanatban láttam, végigkisért mindmáig. Hirtelen kezdett elöttem oszladozni az a szürke, koszos fátyol, ami egy  évtizede felettünk lebegett. Letéptem a vörös csillagot!

Ahogy az István-akna elött örjöngve ünnepeltünk, két teherautó érkezett börkabátos sötét alakokkal, állig felfegyverkezve. Leugráltak, a teherautókról géppisztollyal a kezükben, s bennünket körbeállva összetereltek. A fönökük, szintén börkabátban és pisztollyal a kezében ordibálta, hogy  aki a vörös csillagot letépte álljon félre, hát bizony mindeki félreállt. Feszülten vártuk, mi fog történni? Nem tudom, mennyi idö telt el, úgy másfél óra, hirtelen felugrottak az ÁVÓ-sok a teherautókra és pillanatok alatt eltüntek. Ott álltunk, nem tudtuk, mitevök legyünk?

Mire a kaszárnyába értünk, a többiek elfoglalták a fontos stratégiai helyeket, például a hadnagyunk egy pár katonával a postát.

Kiosztottuk a fegyvereket, gondosan megtisztitottuk a zsiradéktól, ápolgattuk.

Pécsett gyözött a forradalom, anélkül, hogy a mi szakaszunk hozzájárult volna. Néha fegyverek dördültek a távolban, de különben nyugodt napjaink voltak november  4.-ig.

November 4-én jöttek a szovjet tankok fehér zászlóval, mondván, hogy Pécsen  keresztül akarnak kivonulni Magyarországról.

Pillanatok alatt elfoglalták az állomást, a rádiot és a postát, ahol a hadnagyunk két katonával örségben volt. Leszerelték öket és elzavarták. Falfehéren jöttek vissza a kaszárnyába.

Pécsett elkezdödtek a harcok!

Kaszárnyánkat körbe állták a szovjet tankok, miközben az ezredesünk,  egy vöröshajú, göndör, magas, fess katona, szervezkedni kezdett. Elöször is tíz önkéntest keresett, akik vele megvédik kézigránáttal, golyószóróval és optimizmussal a kaszárnyát. Az elsök között én is jelentkeztem. A speciális barátomat kerestem, az örvezetöt, aki velem nagyon sokszor levakartatta Schmoll-paszta fedéllel  a pissoirban a hugykövet, gondoltam, megpofozom, de eltünt a hös katona.

Tízen maradtunk, a többiek elhagyták a kaszárnyát, a fegyverekkel felmentek a Mecsekbe. Eleinte, amikor a föbejárat még nem volt leblokkolva, dzsippel szállitották -az örmester és egy tizedes a másik szakaszból- a fegyvereket. Késöbb már csak a hátsó kökeritésen keresztül hagyhattuk el óvatosan a kaszárnyát.

A kaszárnya udvarán, a föbejáratnál, be akartuk sáncolni magunkat golyószóróval és kézigránátokkal, amivel védeni szándékoztuk magunkat és az ezredesünket. Még nem volt kész az árok, amikor észrevettük, hogy szép szál ezredesünk eltünt, magunkra hagyva minket.

Cziráki szakaszvezetö, aki a késöbbiekben is nagyszerüen megállta a helyét, felismerte a helyzet komolyságát, mondván: "Ha most mi elkezdünk lövöldözni, az oroszok egy lövéssel kiemelnek az árokból, tehát probáljunk meg mi is a keritésen keresztül a Mecsekbe jutni.

Nem volt egyszerü, mert az orosz tankok minden utcasarkon helyezkedtek, úgyhogy a tankok között kellett elsurrannunk nehéz géppuskával és rengeteg kézigránáttal.

A Tettyére érkeztünk egy köbánya bejáratához, ahol elhelyeztek örségnek. A többiek  tüzelöállásba mentek a szakadék fölé.

Mind többen szivárogtak fel a Mecsekbe, akik tölünk kaptak fegyvereket. Magamfajta fiatal srác, olyan 20 év körüli svájcisapkás jött hozzám és meséli, hogy kb. két utcával arrébb egy házban a padláson elrejtözött egy ávós, aki egy gránátot dobott a tömegbe. Nekem géppisztolyom van, jöjjek vele és keressük meg. Védekezni kezdtem: “Örségben vagyok és nem szabad elmennem”. Addig gyötört, olyasmivel, mint “gyáva vagy", mig vele mentem. Egy tank mellett kellett elosonnunk, különben simán ment minden. Olyan házhoz értünk aminek a padlásfeljárata kivül volt. Felmentünk! Felszólitottam a padláson levöt, hogy azonnal jöjjön ki, mert lövök! Nem volt a padláson senki,-gondolom- de azért, hogy a haver megnyugodjon, leadtam egy sorozatott. Abban a pillanatban hallottuk a közelben elinduló tank  láncának nyikorgását. Rohantunk, ahogy csak tudtunk. Elértem a helyem idejében, a haver is kapott valahonnan egy géppisztolyt, hozzánk szegödött.

Felvonultunk mindnyájan a köbánya fölé. Egy százas Csepel motorbicikli tulajdonosa, szintén svájcisapkás, "Jávor"-bajuszos azt állitotta, hogy jönnek a Tettyére az orosz tankok.

Esteledett, egy póznán égett a lámpa huszonötös égöje. Sejtelmesen világitotta meg a szakadékot, ahol egy kis fabódé állt. Beláthattuk felülröl az egész bányát.

Messziröl dübörgést hallottunk, a bejáratnál megjelent egy tank. Beállt a bányába a lámpa alá és kimászott egy katona  -az egyenruhájáról itélve- tiszti rangban. (Még ma sem értem, hogy miért mászott ki?)

A  csoport vezetöje, egy belevaló civil, tüzet vezényelt. Löttünk és dobtuk a gránátokat. A sejtelmes lámpafénynél még láttuk a tisztet eltántorogni. A tank meghátrált és döcögve, miközben minden csöböl ránk lött, visszament.

Még az éjjel felvezényeltek a Hotelba, ami eleinte a föhadiszállásunk volt. A Pécsi-kapu felöl számitottunk egy nagyobb támadásra. Közben tüszös mandulagyulladásom lett, borzasztó lázzal. Lefeküdtem az egyik hotelszoba ágyára és probáltam aludni. Arra ébredtem, hogy riadót kiabáltak. Felugrottam és kirohantam; egy orosz repülö (ami hirtelen amerikainak tünt, mert arra vártam, hisz “Amerika hangja” kért bennünket, hogy tartsunk ki, segiteni fognak!) körözött felettünk nagyon alacsonyan. Világosodni kezdett.

Levezényeltek a Pécsi-kapuhoz. Már voltak ott katonák és civilek. Egy 32 év körüli pasas volt a parancsnokunk, nem tudom ki választotta azzá, de tényleg úgy látszott, hogy  ö volt a legtapasztaltabb, állitólag Jugoszláviában volt partizán.

Cziráki szakaszvezetövel is ott találkoztam újból. Az örmester  (kinek a nevét elfelejtettem) és a tizedes, Jeep-jükkel szüntelenül szállitották az élelmet és a municíót. Egy borzasztóan vézna, jelentéktelenül kinézö örmester volt, nagyon nagy adag bátorsággal, akit másnap a tizedessel együtt az oroszok elkaptak. Az örmestert állitólag kivégezték, tarkon lötték. A tizedest hallottuk még a rádióban, arra kényszeritették, hogy beszéljen rá bennünket a feladásra.

Félelmetes moraj, amit már a tettyei köbányában tapasztaltunk, jöttek a tankok a város felöl a szerpentinen fölfelé. A “László pihenöje” alatt, egy szikla mögé helyezkedtem, a géppisztoly lövésre készen. Amikor felhúztam a závárt, csodálkoztam, hogy milyen szabadon fekszik a csöben a lövedék, kilátszott a nyiláson, ahol a hüvelyek kipattannak. Abszurd, hogy ebben a helyzetben, amikor az elsö lövések eldördültek, én arra gondolok, hogy mi lenne ha megforditanám a géppisztolyt, biztos kiesne belöle a golyó.

Három tank és egy rohamkocsi jött fel a kacskaringós hegyi úton. Leadtam az elsö sorozatot, egyszerüen a tankokra célozva. Még messze voltak ahhoz, hogy gránáttal vagy “Molotov koktél"-lal dobálózzunk.

Süvitö ágyúdörgés, fölöttünk robbant a lövedék valahol az erdöben. Oldalra nézve látom mellettem a “parancsnokot”,  aki golyószóróval tüzelt egyfolytában és a homlokáról folyt a vér. Sziklaszilánkok! Úgy fogta fel, mint az orrvérzést. Jobbra tölem látom egy soroksári barátom eltorzult arcát, összerezzenve a gellert kapott golyók vonyitó hangjától. Báder Ádám-nak hivták.

Már olyan közel jöttek a tankok, hogy dobhattuk az elsö gránátokat. Hangos csetepaté támadt hirtelen, mindenki eldobta az összecsavarozott román gránátját. Volt aki könnygázgránáttal akarta megnyerni a forradalmat, aminek az eredménye prüszkölés lett vagy tiz percig...

Az egyik tank elejéröl lerobbant egy darab páncél, a lánccal is történt valami, mert nagyon nehezen próbált hátrálni, a harmadik  több Molotov koktéltól felgyulladt. Most már tudtuk, hogy a kanyarig nem fognak eljutni. Visszavonultak! Ahol az elsö házak kezdödtek megálltak, kiszállt egy magasrangú tiszt az égö tankból és probálta oltani. Mi tüzeltünk szüntelenül a tankokra és a tüzet oltó tisztre. A tankokból is állandó jelleggel tüzeltek vissza ránk, csak úgy szikráztak a szikláról lepattant lövedékek.

A halálfélelem elzsibbasztotta az agyunkat. Hallucináltam, szemem elött a sirköfelirat: “LUX ANTAL, élt 21 évet, 1956. november 5-én hösihalált halt”.

Vérzett mind a két kezem, tele volt köszilánkokkal, ezek késöbb elgennyesedtek.

A tankok visszavonultak, a Pécsi kaputól, a város felé. Jobbra egy sárga házból jött egy ott lakó, aki kötszert és pár nyers burgonyát hozott. A töle kapott információ szerint valahol Mohács felé egy erdöben ágyúkat állitottak fel az oroszok, amivel a Mecseket kivánták löni.

A támadás elötti feszültség kibirhatatlan volt, rémképek gyötörtek. Szörnyképek, amelyekkel még évek mulva is álmodtam. A puskapor szagát még mindig érzem. Abban a pillanatban, amikor szemben állsz az “ellenség”-gel, megpattan a feszültség, feloldódnak a szörnyek. Monoton cselekedetté válik minden reakció.

   

Ágyúlövésre ébredtünk , messziröl hallatszott, de nekünk szólt. Sokan, föleg a sebesültek, elhagyták a Pécsi-kaput és kitaposott kis ösvényeken próbálták  elhagyni a Mecseket. Mi is megprobáltuk. Az elsö parasztháznál bekopogtunk, kötszerért és talán egy kis élelemért, de nem nyitottak kaput.

Életem 2. rész

Megkerülve Pécset, a városon kívül bújkálva menekültünk négyen Mohács felé.

Gondoltunk arra is, hogy Jugoszlávia irányába elhagyjuk Magyarországot. De a plakátok jutottak eszembe dekorációs koromból, Titoról a "láncos kutyáról". Még a gondolattól is iszonyodtam; csöbörböl-vödörbe? Nem mentünk Jugoszláviába.

A Dunát akartuk elérni, partja mentén északnak, Budapest felé haladni.

Ágyúdörgések és a távoli utakon vonuló tankok dübörgö hangja kísért bennünket a lankás tájon át. A dimbes-dombos terepen fedezéket keresve bokrok vagy buckák mögött, haladtunk a szölösökben. Este egy présház petróleum lámpától világos ablakán kopogva, bebocsátásban reménykedtünk. Egy öreg bácsi nyitott ajtót, szívélyesen fogadva bennünket; szalonnával, kenyérrel és savanyú borral kínált. A priccsen aludhattunk, szalmán, " tábortüz" mellett. Bedagadt torkomon levegöt alig kapva, úgy-ahogy átaludtam -elöször , hosszú idö után- az éjszakát. Arra ébredtem, hogy az oldalamat nyomja valami: a TT-szolgálati pisztolyom volt, amit a zsebemben hordtam. A bácsi aggódva könyörgött, adjak túl rajta! Ha az oroszok a pisztollyal elkapnak, kétség kivül tarkón lönek. Megfogadtuk a bácsi tanácsát, s mindkettöen a présháztól messzebb esö sürü bokorba dobtuk a pisztolyokat.

A reggeli böséges szalonnázás után tovább indultunk a Gemenci erdön keresztül, az utakat mellözve. A Dunát elérve, bemerészkedtünk egy kis faluba, ahol a közértben cseresznyepálinkát vásároltunk, s megérdeklödtük, miképpen szelhetnénk át a Dunát. Egy halász kunyhójához küldtek, aki átevezett velünk a túlsó partra. A dülön találtunk egy leállitott teherautót, amit rövidzárlattal  be akart inditani a haver. Jobban szemügyre véve a kocsit megállapitottuk, hogy a fél motorja hiányzik. Messziröl láttuk az országutat, s rajta az orosz tankokat és teherautókat Baja felé haladni. Nem mertünk az országút közelébe menni.

Érzésem szerint már nem volt olyan hideg mint 4-e körül. A mandulám még mindig bedagadva, lázasan bandukoltam, botladoztam a buckák között.

Kalocsa környékén egy "téeszcsé"-ben kötöttünk ki, ahol egy tucatnyi, éppen szabaduló nöi rab fogadott. Sütöttek-föztek, hangosan csevegtek, messziröl mintha libafarm zaját hallottuk volna. Körülöttük vágott és már kopasztott csirkék tömkelege hevert.

Csirkepaprikást vacsoráztunk, azután a fészerben nyugovóra tértünk.

Nem tudtam aludni, katonacsizmám nyomta a  feldagadt bokámat. Másnap reggel "bunsen"-lámpával elömelegitett zetorral elvittek kb. 50 km-t mellékutakon Budapest irányába. Egyszer-kétszer nemzetörökkel találkoztunk, érdekes, mai napig nem jöttem rá, hogy a "szocialista-rend loyális örei"  voltak-e, vagy forradalmárok?

Nem voltak valami udvariasak, ránk szegezték az akkor vadonatúj -még az oroszoknak sem volt mindegyiknek-, azóta hirhedt,  kalasnyikovot.

Hogy jutottak hozzá?

Miután kikutattak, továbbengedtek.

Este 7-töl reggel 7-ig kijárási tilalom volt.

Magunkkal vittük az elözö napról megmaradt csirkehúst, s a délelött folyamán elpusztítottuk. Sötétedett. Nem volt óránk, tehát, csak sejtettük, mikor múlhatott el hét óra. "Az oroszok nem sokat kérdeznek, felszólítás nélkül lönek": hangzott az intö szó.

A Kiskunlacháza környéki bokrok mögött oroszokat sejtettünk, hiszen Tökölön volt a föhadiszállásuk. Messzebb, a töltésen egy tank kivilágított körvonala látszott, így utunkat nagy kerülövel egy erdö irányába folytattuk. Az erdö szélén  fehér házra bukkantunk. Bekopogtunk. Egy fiatalasszony nyitott ajtót, a férjével éppen vacsoráztak. Még meg sem kérdezhettük, hogy esetleg egy kamrában megpihenhetünk-e, sürgösen betuszkoltak a házba, suttogva tudomásunkra hozták, hogy az erdöben, nem messze a háztól, a kastélyban oroszok vannak. A "vendéglátónk" a kastély gazdasági épületében lakó házmester volt. A közelben levö veszély ellenére szivélyesen fogadtak bennünket.

A tüszös mandulagyulladásom tetöpontján teával kínáltak és vacsorázhattunk holland sajtot, svájci vajat és több, soha nem látott ínyenc falatot. Ugyanis mint az árvíz áldozatai, külföldi segélyben részesültek, amit velünk megosztottak.

Látván, hogy én már az "utolsókat rúgom", felajánlották a családi ágyat, míg ök a bajtársaimmal a földön ágyaztak maguknak. Mielött nyugovóra tértünk, elmeséltük átélt "kalandjainkat". Az önbizalomtól majd kicsattanó házigazda patétikusan kijelentette: majd ha Ö vesz a kezébe fegyvert, akkor lesz az igazi forradalom, és akkor jaj az oroszoknak és az ÁVÓ-s pribékeknek! Ettöl megnyugodtam és édes álomba merültem.

Reggel frissen ébredtünk, lázam alábbhagyott, a fájdalom lecsillapodott. Házigazdánk ajánlatára nem a Duna mentén haladtunk tovább, a környéket nagy ívben kikerülve Bugyi felé,  Dunaharasztin  kötöttünk  ki.

A vasútállomásnál kérdezösködtünk, hol kaphatnánk szállást. Egy iskolába vittek bennünket, nem messze a jól ismert Kulturháztól, ahol több ízben táncoltunk és verekedtünk. Az iskola a még aktiv forradalmárok föhadiszállása volt. Örömmel fogadtak kettönket -a másik kettötöl, Bugyi felé menet elbúcsúztunk-, egy-egy dobtáras géppisztolyt nyomtak a kezünkbe és több összecsavarható kézigránátot. (Másmilyen nem volt Magyarországon)

"Fülest kaptak", hogy Budapest felöl jönnek az orosz tankok. Magukkal vittek a HÉV-megállóhoz. Az itt húzódó országutat kellett egy árokban fekve becélozni. Ha nem tartunk velük mi tapasztalt harcosok, -féltünk- képesek bennünket lelöni. Így gondolkodás nélkül engedelmeskedtünk. A "gitár" závárját felhúzva újra csodálhattam a résen át jól látható, szabadonfekvö, tompahegyü lövedéket, emlékezvén, milyen gyorsan kifogy lövés közben  a tárban lévö 72 golyó. A laktanya védelmének koncepciójára gondoltam. Meggondolatlan, haszontalan stratégiai tervekre, amelyeket egy ágyúlövéssel meg lehet hiúsitani.

Egész éjszaka az árokban fekve, dideregve realizáltuk, hogy bizony a tankoknak hült helyük, hiába várjuk öket.

Azt hiszem a jutadombi tüzérség, vagy a Lipták-testvérek körül csoportosuló soroksári szabadságharcosok tartották fel a szovjet páncélosokat.

Visszamentünk az iskolába, persze alvásra már nem került sor. Világosodott. Bensöségesen elváltunk bajtársainktól és a vasúti sínek mentén Soroksár irányába indultunk.

Hazaérkezve Soroksárra anyám azzal fogadott, hogy a Katonai Kiegészítö Parancsnokságtól kerestek.

Bizony barátaim is, mindannyian résztvettek valamiféle képpen a forradalomban. Figyelmeztettek, hogy Jenci, -akivel korábban problémáim voltak- a soroksári felkelök brutális parancsnoka. Kerüljem, mert képes lelöni. Megtudtam, hogy Günther Misit, (rokonságban voltam vele) a Boráros téren valami kalandor, -aki mindenre lött, ami mozgott- hasbalötte, amibe belehalt. Megtudtam, hogy a Lipták testvérek a Soroksári Textilgyár-nál fegyveresen védték a Kecskemét felé vezetö országutat.

Miután tüzeltek a szovjet harckocsikra, a kukoricásba menekültek. Az oroszok elfogták és brutálisan tarkón lötték öket.

A hösi halottakra gondolok, akiket a Hösök terén Soroksáron a szovjet emlékmü mellé temettek.

Hová exhumálták öket?

Sokat olvastam az "1956-os Forradalom"-ról: höstettekröl, közhelyekröl. "A mecseki láthatatlanok"-ról is (akik körébe engem is sorolnak). De miért csak mellékesen említik a munkaszolgálatos katonákat, akik bizony nem kis számmal harcoltak a Mecsekben, és akiktöl a számtalan fegyver származott? Hol emlitik azt a munkaszolgálatos örmestert, aki az életét áldozta a forradalmárokért, vagy Cziráki munkaszolgálatos szakaszvezetöt, aki szintén önfeláldozó példakép volt? Nem fényjelzi semmi és senki a nevüket!

Többekkel találkoztam, akik hüséges sztalinisták voltak, köpönyegforgatók, akik a forradalom gyözelme után Nagy Imrének esküdtek hüséget. Patetikus versekkel éljenezték a forradalmat, nem számitva elvtársaik megtorlásával. Az "Igazságról" írtak, mintha ök fedezték volna fel azt. S addig miröl írtak? A forradalom leverése után börtönbüntetést kaptak. A rendszerváltás után belölük lettek a legnagyobb forradalmárok: hangosan köszönték meg az emlékérmeket és a különbözö kitüntetéseket. Az ´56-os irodalmakban höstetteikröl zeng az ének.

Hol vannak a soroksári fiúk; Liptákék, a csepeli "Szöcske", Günther Misi, Király Attila és öccse Otto, Jenci, Kroo Jankó és a Jutadombon harcoló Proszammer József.

Hol maradnak az emlékérmek és a táblák?

Rájöttem, hogy a szocialista rendszert, a "reálisan-létezö" diktaturát, szellemileg, lelkileg és testileg nem vagyok képes tovább szolgálni.

Elhatároztam, hogy elhagyom Magyarországot.

Pfiszter Franciskával és a férjével,  "Csigával" akartunk együtt nyugatra "menekülni". Egy ismerösünk, aki teherautóval hozta Bécsböl az adományokat, (ruházatot, kötszereket és orvosságot) megígérte, hogy elvisz bennünket Ausztriába. A megbeszélt helyen nem jelent meg.

Gyalog mentünk Wojával, Jankóval és Dankó Firóval az Üllöi úton végig a Körút-ig, ahol kilött tankok és teherautók roncsai ásítottak ránk, sugározva a vértelen tehetetlenséget. A Körút és az Üllöi út sarkán, szemben a Kilián laktanyával, (ahol "személyi igazolványt" reméltem kapni, mert aktiv katonaként papirjaim nem voltak!) a romok között egy tank által agyonnyomott orosz katona mésszel leszórt,  már napok óta foszladozó hullája feküdt.

A laktanyát szétlött állapotban, lezárva találtuk. Ugyanazt a furcsa lelki megrendülést éreztem ebben a pillanatban, mint tizenkét évvel ezelött a romba dölt házunk elött.

Igazolvány nélkül fordultunk balra a Körúton a Petöfi hídon át nyugat felé. A Móricz Zsigmond körtéren egy szétlött négycsövü gépágyú ágaskodott. Nem messze töle egy szovjet tank, torony nélkül. A torony -jóval arrébb-, a szétnyomott, feldölt sárga villamost díszitette.

"Kiváló" szovjet festök  -Dejneka, Sokolow-Skalja, Kukryniksy és Melnikow- háborús képei jutottak eszembe, csak "fasisztákat" nem láttam sehol, "imperialista" szovjeteket annál többett, akik fasiszta módon dúltak Magyarországon.

Elhagytuk Budapestet a Budai hegyeken keresztül. Egy teherautó (rajta fegyveres felkelök) elvitt Tatáig.  Egy olyan városrészre érkeztünk, ahol az egész területet fehér por fedte; a fákat, a házakat és azt hiszem, hogy az embereket is. Hirtelen körbe álltak géppisztolyos, nemzeti színü karszalagos "nemzetörök", akikröl szintén nem tudtam megállapitani, hogy barátok-e, vagy ellenségek. Kihallgattak, átkutattak és otthagytak, igyekezvén abba az irányba, amerre a teherautó elkanyarodott.

Az országúton haladtunk tovább. Engem nem lehetett mint katonát azonositani, a gimnasztorkát és a katonacsizmát ugyan viseltem, de miután a nép úgy öltözködött, ahogy tudott, sokan hordtak katonai "cuccokat", igy nem tüntem fel.

Dankó Firónak a gerincét nem régen operálták, alig tudta magát egyenesen tartani. Leállitottunk egy oldalkocsis motorbiciklist, megkértük, vigye magával Firót, ameddig tudja. Szerencséje volt, -mint ahogy késöbb kiderült- a börsapkás motoros is "disszidálni" akart, ismerte a közben oroszok által lezárt határt, így símán kimotoroztak Bécsbe.

Mire Györbe értünk, sokan jöttek szembe velünk. Állitólag Hegyeshalomnál a határt hermétikusan lezárták az orosz tankok.

A Rábca mentén, a Hanság felé folytattuk utunkat. Valahol a Rábca bal partján, -ahol a Hansági- föcsatorna a Rábcába torkollik- egy erdei házban mákostésztával  kínáltak  az  ott lakók. Továbbmenet, átkeltünk a  túlpartra, ahol egy út keresztezte a Rábcát.

A bokrok mögül hirtelen számtalan orosz harcos bukkant fel, kezükben kalasnyikov és kézigránát. "Elkaptak".

Elsö gondolatom az volt: "ha igazoltatnak, nem tudnak azonositani, mivelhogy semmiféle igazolványom nincs, mit kezdenek el egy katonaszökevénnyel?"

Elvittek az út szélén "parkoló" orosz tankhoz, ahol már számtalan sorstársunk várakozott

dideregve, félig megfagyva. A minket örzö kiskatonával szerettünk volna kommunikálni: viccelödtünk, nevetgéltünk és gúnyolódtunk, élvezvén, hogy nem ért  bennünket. Így telt el egy éjszaka. Másnap -miután egy-két nö a bokorba kéredzkedett és soha vissza nem jött- elhatároztuk, hogy mi is szökni  fogunk. Woja, az úton biciklit toló öreg parasztbácsihoz szegödött, mintha a bácsi bérese lett volna, s kényelmesen "lelépett".

Az ott elhaladó, -szolgálatban levö magyar határörökkel teli- teherautót az oroszok leállitották, igazoltatták. Jankó, felmászott hátúl a katonákhoz  anélkül, hogy az oroszok észrevették volna. Követni akartam, ugrottam volna fel én is, de a teherautó elindult. Az oroszok, kiabálva: "sztoj, sztoj!" a levegöbe löttek egy sorozatot. Lemaradtam, féltem, hogy az elözö napi események megismétlödnek*. Az úttól eltávolítottak, egy kis patakocska mellé szeparáltak, ahol a "ruszkik" a géppisztolyt egyes lövésre állitva, halakra löttek eredménytelenül. Vártam az alkalomra, hogy onnan elsomfordáljak. Kifigyeltem, hogy a sürün arra közlekedö határör gépkocsikat, míg elöl igazoltatják, hátul nem látják. Addig búslakodtam, mig egy ilyen teherautó mögé kerültem. A kiskatonák segitettek, felhúztak, letakartak ferkóolajtól büzlö pokróccal. Sokáig nem mertem moccanni. Az oroszok nem vettek észre. A teherautó  pár kilométer után megállt egy kis erecske hídján. A határörök eligazítottak, a patak mellett folytattam utamat, egyedül a Hanság kellös közepén.

Nádas, nádas, nádas!

Sejtelmesen rávilágitott a telihold, - nem tudom mire. Azt hittem, fegyver, amit rámszegeznek. Sokáig vártam a dörrenésre, arra, hogy löjenek.

Amikor a holdat eltakarta egy felhö, rájöttem, hogy hallucinálok. Tovább mentem a zizegö nádasban. Az ingóványos talaj befagyott, recsegö jegét tapostam. Gyorsan haladva, a gimnasztorkám "jersey"-anyaga összesúrlódott, ezáltal olyan hangot adott, mintha kutyák ugatnának a távolban. Idegeim kiborultak, doboltak, vonaglottak, ugattak. Sokáig tartott míg rájöttem, hogy a rámfagyott gimnasztorkám suhog. Egy tisztáson nádkévék álltak. Bekúsztam egy kupacba, ahol elaludtam. Álmomban csodálkoztam, hogy a kutyák még nem találtak meg.

Az alvás és a hallucinálás között ping-pongozott az agyam ide-oda. Talán aludtam, talán nem. Hangokat hallottam, mintha idegen nyelven beszéltek volna. Megörültem, hogy Ausztriában vagyok.

Kimásztam a kupacból, a hang írányába siettem. Magyarok voltak, menekültek. Meggyöztek arról, hogy én ellenkezö irányba haladok. Távolodom a határtól. A csoporthoz szegödve, abba az irányba folytattam az utamat amerröl jöttem. Hirtelen a nádkupacokból oroszok ugráltak elö, kiabáltak, káromkodtak: "ibijobfoje duse mátty" vagy valamit a "konyi"-ról. A kézigránát biztositójával csattogtattak mig mi a földhöz vágtuk magunkat.

Újra elkaptak.

Egy közeli kúriába vittek bennünket. Az udvarban nagy hasábfákkal tüzet raktak. Körülültük, melegedtünk, míg a hátunk majd meg fagyott. Ha megfordultunk, elöl fagyoskodtunk.

Nem tudtuk, mit hoz a sors.

Hallottuk, hogy menekülteket Oroszországba hurcolnak. Másnap reggel, egy magasrangú, ápolt  orosz tiszt tolmács útján kijelentette -miután meg kellett szentül ígérni, hogy a legrövidebb úton vissza- megyünk, ki-ki az otthonába-, hogy hazaenged, de ha megint elkapnak, akkor nincs menekvés! Sokan tényleg hazamentek.

A kúriától pár kilóméterre, egy faluban kaptunk szállást. A házigazdának ajándékoztam a katonacsizmámat, helyette kaptam egy "66-os" félcipöt, aminek az orra minden lépés után berezonált. Egy fákkal szegélyezett földúton kísért bennünket másnap a ház ura a csatornához. A rajta átívelö hidat -valaki akácfából egy rögtönzött átkelöt épített a híd helyére,- nem lehetett megközelíteni, az oroszok vigyázták.

Át kellett gondolnunk, hogy mitévök legyünk: A "szabadság" karnyújtásnyira a túlparton vár ránk, s mi tehetettlenül toporogunk pár méterrel a cél elött. Sírógörcsben vonagló anyák gyerekkel,  könyörögve követelték a Mindenhatótól a megoldást; többen átúszták a jéghideg csatornát.

Egyikünknek támadt az ötlete: nádból tutajt építsünk, amivel egyszerre négy személyt át lehet vinni a túloldalra. Ketten vállaltuk a szállítást. Mielött ránk került volna a sor, egy egyenruhás kalauzt gyermekével segitettünk a túloldalra. Közben a tutaj szétmállott, átvizesedett. Mi hasonfekve, félig a vízben "lapátoltuk" át a nedves akadályt.

Amint átértünk, felkúszva a töltésre, a híd felöl egy géppuskasorozat hangzott el. Ugyanabban a pillanatban a fülem mellett egy raj "dongót" hallottam elsuhanni, s mögöttünk a nádasban becsapódni.

A határ háromszög alakban húzodott. Száz méternyi térdig érö mocsaras terepet kellett átszelnünk.

Csurom vizesen pillantottuk meg egy romtorony tetején a piros-fehér-piros osztrák zászlót. Egy földúton két osztrák határör és számtalan zsurnalista fogadott bennünket.

Vissza kell gondolnom a pillanatra, amikor a boldogságtól levegö után kapkodtam, még nem gondolván arra, hogy ez a sorsfordulat az életemben.

 A rémálmok éjszakái következtek. Hosszú évekig arról álmodtam, hogy az oroszok üldöznek, lönek rám. Láttam magam egy ledölt fatörzs mögé bújva, éreztem  hátamon a belövéseket, a puskapor szagát.

Vártam arra, hogy meghaljak!

A határörök csokoládét osztottak ki mindannyiunknak, majd egy teherautóval egy Pamhagen nevü falu iskolájába szállitottak bennünket, ahol a tornateremben számtalan matrac feküdt sorjában megágyazva, a szépen berendezett vöröskeresztes raktárból pedig kiválogathattunk magunknak különbözö ruhadarabokat. Kicseréltem az öt számmal nagyobb cipömet és a gimnasztorkámat. Kaptunk egy pár Schiling zsebpénzt, amivel felkerestük a falu egyetlen kocsmáját. A sarokban állt egy "Wurlitzer"-zenegép. Pillanatok alatt rájöttünk, hogy Forinttal is müködik. Bill Halley és a német Ted Herold számait hallgattuk majd egész éjjel.

Az új környezet csillogó-villogó fényáradata, a kivilágított utak, kimondhatatlan impresszió volt számunkra.

Innen másnap busszal vittek tovább Eisenstadtba. A Lajta hegység tövében álló emeletes iskolában helyeztek el, ahol két napig "Sauerkraut"-ot (benne "Kasseler"-el) ettünk. Már a sápadtszínü savanyúkáposzta látványától is gyomorrontást kaptunk. Úgy tünt, nagyon hozzászoktunk a vörös színhez. Nem akarok hálátlan lenni, de a "másnemzetiségü" gulyáslevestöl is hónapokig gyengélkedtem.

Az orvosi vizsgálat után a tetvetlenitésünkre került a sor. Két nap után Traiskirchenben, a valamikori orosz laktanyában kötöttünk ki. Innen vittek -miután regisztráltak- Badenba, ahol a gyógyfürdöben élvezettel lubickoltunk a kellemesen langyos vizben. Furcsa volt, hogy mindenhol "leuraztak". Egyszerre Valakinek éreztem magam, valakinek, akinek méltósága van.

A Bécsi Operában, -külön nekünk magyar menekülteknek-  tartottak  operettelöadást:

a "Maske in Blau"-t, Röck Marikával. E kulturális eseményre különbusszal utaztunk a városba.

Itt találkoztam osztálytársaimmal, Wojákovics Lászlóval és a gimnáziumból Urbánovics-csal.

Végleges tartozkodásra Németországba jelentkeztem, mivel közel éreztem magam a német kultúrához, mentalitáshoz.

A Németországba jelentkezettek egy szép decemberi napon különvonattal hagyták el Ausztriát. A dübörgö vonat ablakából ámulattal csodáltuk az esti fényben pompázó, neonreklámoktól szikrázó Linz városát.

Pidingben, a "Szabad Bajorország" hegyek között fekvö, gyönyörü városában leszállitottak a vonatról s barakokban helyeztek el bennünket egy nagyon meredek, magas hegy tövében. Másnap reggel szintén regisztráltak, mielött a havas hegyek között -ilyet eddig Nográdi festményeken és giccses lapokon csodálhattunk- kiadós sétánkba fogtunk. Mint egy porcukorral megszórt,  "müvésziesen" formált torta hatott ránk a havas hegy látványa.

Itt voltunk az álmunk országában, ahol egy alig használt "Volkswagen" egy havi keresetbe, egy pár cipö 12 márkába és egy karóra 18 márkába került.

És mindez kapható is volt!

Ez a kánaán országa!

Tátott szájjal vártuk a sültgalambot.

Nem repült!

Eddig és nem tovább! Itt tulajdonképpen abba akartam hagyni a naplóm írását. De barátaim unszolására kénytelen vagyok tovább sztenografálni.

Tehát, hol hagytam abba?

Ja, igen a sültgalambnál !

Münchenbe, majd Stuttgart mellé Ehningenbe kerültem, ahol a nagyszüleim éltek. Ott szintén regisztráltak és végre kaptam egy ideiglenes menekült-személyazonossági igazolványt.

Még mindig "uraztak". Udvariasan megkérdezték, hogy "Antal"  helyett nem akarom-e az "Anton" nevet felvenni.

Hogy hangzana: "Herr Anton Lux"?

Nem! Maradok Antal!

E pillanattól a "Herr" megszólitást fokozatosan elhagyták.

Az amerikai "Intelligence Secret Service", -ami tulajdonképpen nem volt más, mint a kémelháritás- meghívott egy beszélgetésre.

Már Ausztriában, a menekülttáborban is megkörnyékeztek.

Hoffmann István  osztálytársammal  mentünk  a  Bad-Canstattban levö címre, ahol megkérdeztek, hogy a magyar katonai gépkocsikon melyik oldalon van a rendszám.

Nem tudtam.

Csodálkoztam e hülyeségen, de 40 márkáért még sok mindenre válaszoltam volna. Mellékesen még megkérdeztek, nem akarok-e az amerikai hadsereg kaszárnyájában civil örszemélyzeti  állományban dolgozni. A 40 márkát köszönettel zsebredugva, ott- hagytam öket.

Kreatív munkát keresve, mint grafikus Sindelfingenben a Daimler-Benz Mercedes-autógyárban, mint lakkozó kötöttem ki, a "képeségemhez" illö munkát kapva. Itt tisztességesen végeztem a feladatom két éven keresztül, míg végre elváltam -mint lakkozó- a "kreatív" munkámtól.

Újra szabad voltam! Motorbiciklimmel Párizsba utaztam, a müvészet és kultúra fövárosába, s nagy élvezettel szívtam magamba a Pigalle-on, a Place de Bastille-on és a Champs Elysèes-n a város atmoszféráját és tüdöre az autók kipufogójától oly szennyes levegöt. Szajna parton a "Pont Neuf" alatt háltam a "Clochard"-okkal és ittam azok borát. Látogattam a Louvre-ot: csodáltam Leonardo da Vinci Mona Lisa-ját, Lucas Cranach képeiben a sejtelmes vöröset, a gazdag egyiptomi, görög és római gyüjteményt. Mohón regisztráltam az architektúrát: a Notre Dame-ot, a Tour Eiffel-t, a Place de la Concorde-on az obeliszket, Montmartre-n a

Sacrè Coeur-t és a Arc de Triomphe-t.

1959-ben jelentkeztem a Stuttgarti Képzömüvészeti Föiskolára. Intenzív nyelvoktatásban vettem részt, egy év után levizsgáztam. A müvészet tanulmányának felvételére reflektáltam. Két év alatt sokat festettem és rajzoltam a forradalom élményeit.

Felvettek az Akadémiára!

Az eredményes felvételi után kaptam egy amerikai tanulmányi ösztöndíjat: "Garantiefonds"-t.

("Különleges tehetségek ösztöndíja"). Ezért minden évben külön vizsgáztattak, öt éven keresztül.

A hetedik mennyországban éreztem magam. Tanulmányaim lehetöséget teremtettek életem szilárd fundamentumának lerakására. Elefántcsont- tornyom mindenféle "részlegének" alapköveként szolgálva.

A gyakorlati müvészi kifejezések mellett lelkesen tanultam a müvészettörténelmet, a pszihológiát és a müvészeti filozófiát. A pleinairfestészetet üztem. Feltünt, hogy a fény, a formák idegenek számomra,  megfogalmazhatatlanok. A tokaji lágy fényre gondoltam, a ragyogó színekre. Itt a német táj zord szürkeségében görcsösen  küzdöttem  a  mélyen  szürke,  gomolygó felhökkel és a fekete fenyöerdökkel.

Magyarországon, a politikai elnyomástól szürke rendszerben fel tudtam fedezni a ragyogó fényáradatot, a tiszta színeket. Itt, a ragyogó szabadságban csak nyomasztó deprimáló tájjelleget találtam.

Ez a diszkrepancia volt az egyetlen problémám. Kezdtem megérteni Kirchnert, Pechsteint, Müllert, a német "Fauves"-okat, akik nem törödtek a szép sötétszürke éggel, ha úgy tetszett, cinóbervörösre vagy halogénzöldre  festették.

Probáltam már korán kialakítani egyéni forma- és színvilágomat. A virtuális, experimentális felszín alatt, mindig keresve és "vakarva", -az univerzumot felfedezni vágyva-, egy új esztétikára törekedtem.

Intenzíven tanulmányoztam a Reichenauban az ottonok idejében a bizánctól befolyásolt és átformált német miniaturfestészetet. ("Ottonische Buchmalerei",X. század). Absztrakt betüjelek, ornamentikák mellett foglalkoztam a barokk mesterekkel: Caravaggio-val és Rembrandt-tal, kik elöször formálták meg, extrém fény-árnyék hatással a tér dimenzióit képeikben. Tudatossá vált bennem e formai kifejezések elvontsága. Kontúrokba foglaltam a fény és az árnyék formáit, e redukált kontúrokból eltüntettem a nuance-okat. Elém tárúlt egy absztrakt képelemzés. Rájöttem, hogy a böbeszédü, felületes elemzés mögött kell keresnem az általános érvényességet. Így kisérleteztem és tanultam megérteni többek között az éppen elhunyt Baumeister képeit, melyek redukált formái a "korszellemet" tükrözték. A 20-as évek aranykorának mesterei sokoldalúsága került, érdeklödésem középpontjába:

Pl. Duchamp, a dadaizmus elöfutára, a szürrealizmus megihletöje, a végletek mestere, aki egy üvegszáritót kinevezett müvészetnek. Talán még nem értettem  meg  ezen  extrém kifejezést, de már bizonyára mélyen sejtettem az értelmét.

A müvészet elemeit nem csinálják, hanem felfedezik, találják, feltalálják. Egy forradalmi tétel! Úgy fogtam fel, -az akadémista környezetben- mintha az aktmodell rajzolása helyett magát a modellt használnánk kifejezési formának. Yves Klein írta  körbe e felfogás értelmét a vászonon hempergö, kékre festett akt lenyomataival. E kifejezések sokfélesége között kerestem a nekem megfelelöt.

1962-ben, az elsö államvizsga után, ösztöndíjban részesitett Württemberg-tartomány kormánya. Korzikán élvezhettem a színek "lágy ölén", a rég elfelejtett fényáradatot.

Motorommal "száguldottam" a Svájci Alpokon át Nizza felé. Az "Alpes-Maritimes" utolsó hágóján megállva, elém tárult a Földközi tenger panorámája. Elöször életemben legeltettem írisszel koszorúzott pupilláimat és lelki szemeimet e végtelen vízsivatagon. A "Mistral" lágy, meleg áramlata kábítószerként, hízelegve símogatta az arcomat.

Másnap Nizzából indult a hajó Korzikába. Egész éjjel, a fedélzeten fekve figyeltem a hold és a csillagok ritmikus táncát, a hullámjárástól ringó hajóból.

Késö délután érkeztünk meg Bastia-ba.

A hegyi faluba, Ponte Leccia-ba szerettem volna eljutni egy címre, ahol ösztöndíjas osztálytársnöim tartózkodtak.

A kis hegyi utakon motorom prüszkölve vette az oly sürü kanyarokat. A síri sötétségben, félelmetes köcsapásokat kikerülve, végre megpillantottam egy kis falu házainak sziluettjét. Egy csörgedezö forrás mellett felvertem a sátramat s tüstént mély álomba merültem. Még sötét volt, amikor lépések hallatára felriadtam. Rugós késemmel a kezemben kimerészkedtem a sátorból. Két állig felfegyverzett rendör állt elöttem kérvén, tegyem el a kést, ök csak igazoltatni akarnak. Miután az megtörtént udvariasan, szalutálva elbúcsúztak.

Na, -gondoltam-, ez jól kezdödik!

(Késöbb kiderült, hogy Corte városában az idegenlégiós kaszárnyából egy egész század megszökött, s a hegyekben a sürü "macchie"-ben rejtöznek, vagy gumimatraccal probálnak Olaszországba menekülni.)

Reggel észrevettem, hogy a házikók kripták voltak, tehát egy temetöben aludtam át az éjszakát. Utólag is "majd a frászt kaptam", pedig nem vagyok ijedös természetü.

Mielött tovább szágúldottam volna ezen orákulus helyröl, megborotválkoztam, a forrás

jéghideg vizében megmosakodtam. Csomagolás közben bokámat megszúrta egy skorpió. Otthagytam a sátrat csomagostól, elhajtottam lóhalálával Ponte Leccia-ba, ahol orvost reméltem találni. A faluban orvos nem volt, de a polgármester megnyugtatott, hogy e kis, barna skorpió csípése nem halálos. Dörzsöljem be a szúrást fokhagymával, ezt teszi itt minden gyerek. Lüktetö bokával igyekeztem a vadonban egy jobb campinghelyet találni. Másnapra feldagadt, megkékült a bokám, alig tudtam ráállni. St. Florent-ba küldtek, ahol az orvos megállapította, hogy a szúrás komolyan életveszélyes, mivel a benszülött gyerekek immunitása rám nem vonatkozik.

Egy alapos injekció után kerestem a tengerparton egy szép bokros helyet. (Akkortájt Korzikán a turizmus még nem dívott, sátorozni mindenhol lehetett.) Ahogy berendezkedtem s a tengerben fürödni készültem, a hátamra szállt egy hatalmas lódarázs. Mozdulni sem mertem, probáltam elhessegetni. Olyan mélyen szúrta belém a csápját, hogy a vér patakokban folyt a hátamon. Hessegettem vízzel, nem használt. Energikusan odavágtam neki, mire az válaszul fullánkját a naptól szép barnára sült hátamba szigonyozta. Magyarul káromkodtam, hogy ne értse senki.

Az orvos jót derülve a történeten, megnyugtatott: az elöbbi injekció erre a támadásra is vonatkozik.

Vettem egy pecabotot s paprikáskenyérrel fogtam is egy nagyobbfajta halat. Csodálkoztam, hogy a tengeri halak honnan ismerik a paprikáskenyeret. Feldaraboltam a zsákmányt, reménykedve, hogy majd a csalival még nagyobb "ragadozókat" foghatok. Csak apró sügerek akadtak a horogra. Ijesztö  Murphy törvénye!

Éjszaka locsogó víz hangjára ébredtem. Nem tudtam, hogy a Földközi tengeren is van apály és dagály, pedig a földrajzórán "Stugyó" tanár úr többször említette. Bizony a sátorban félméteres vízen gondolázott a gumimatracom, takaróm alatt számtalan sietös kis rák kereste a kiutat. Távolabb a parttól egy gyümölcsösben ütöttem fel a sátram, remélve, hogy végre nyugtom lesz. Reggel egy szamaraskocsis öreg bácsi ébresztett, tudtomra adva, hogy privát területen sátorozok, de ha nem lopom a narancsot,   fügét,  almát  és  a  fügekaktusz gyümölcsét, maradhatok nyugodtan.

Megkönnyebültem.

Amíg ott sátoroztam, minden reggel kaptam a bácsitól egy kosár gyümölcsöt.

Az a hír járta, hogy Calvi-ban leszúrtak két német turistát, kik szölöt loptak.

Isten ments, hogy hozzá nyúljak valamihez!

Nem mertem hangoztatni, hogy Németországban élek, hiszen a korzikai averzió a németek és a franciák ellen  tradicionális. A korzikai "vendetta" törvényét messzemenöleg respektáltam.

Nyugodt napjaimat tájfestéssel (olajfestékkel farost- lemezre), fürdéssel és pecázással töltöttem. Néha kiruccantam a hegyekbe a parafaerdökbe, ahol  a fák  bizarr strukturáját festettem, vigyázva arra, mire és hová lépek.

A St.-Florent-i öböl tiszta vizében hosszútávot úszva figyeltem az alattam úszó macskacápák viselkedését, a tengeri csillagokat és a tengeri sünöket. Utóbbiak élve fogyasztva "delikátesz"-nek számítottak. A vízböl kifelé jövet géppisztolyos rendörök fogadtak, kérve: igazoljam a kilétemet! Hebegve közöltem, hogy a fürdönadrágomban nincs helye semmiféle igazolványnak, kövessenek a sátramhoz.

Ahelyett a rendörségre kísértek, s fényképfelvételt készítettek rólam. Ugyanis felmerült a gyanú, hogy szökött légionista vagyok.

Nem voltam!

A motorom tükrébe nézve, meg kellett állapitanom, hogy a gyanú jogos: bal karomon a tetoválás, kisportolt, lebarnult izmos alakom bizonyára egy jóképü, brutális idegenlégionistára emlékeztetett.

Raoul Dufy impressziv és fauves tájjellege vett körül. Festettem és élveztem a természetet.

XIV. századi Genuai örtornyok kisértek végig a tengerparti utamon. Körben szegélyezték a parti tájat ezen impozáns tornyok. Korzika déli csücskén, fenn a meredek sziklaplatón egy csodálatos kisváros terült el, Bonifacio. A tenger csapkodó hullámai alámosták a várost, sürün omladoztak a házak a mélybe. Utcáin sétálgatva, egy különös jelenség kerített hatalmába: a "dèjàvu". Úgy tántorogtam a városban, mintha ott születtem volna: ismertem a környéket, tudtam, hogy a következö utca a város másik oldalán fekvö "jacht"- kikötöbe visz. Ismerösek voltak a sziklából épitett lapos házak, mintha már átéltem volna minden lépést amit a magaslatra épült várhoz vezetö úton megtettem.

Félelmetes hangulat vett körbe, szédültem.

Miután "kijózanodtam", egy bérelt csónakkal beeveztem a  város alá mélyen bevezetö barlangba. A magasból, számtalan nyiláson, tüzes csíkokban özönlött  be a napfény sugara.

Esteledett.

A lemenö nap rózsaszínüre festette a tengert s lágy hullámai halkan locsogtak. Egy elkésett sirály visítva, még utoljára lecsapott a vízre, s csörében egy vonagló hallal a vörös sziklák felé vitorlázott.

Észak felé hajtottam motorommal. A horizont fel-fel lobbant, mintha a távolban egy hatalmas, rövidzárlatos villanykörte villogna.

Sárga lánggal égett a macchie.

A hamú pelyhekben szállt alá és bevonta szürkén az egész szigetet. A Monte Cinto majd háromezer méter magas orma mint egy hatalmas gyertya nyúlt a csillagos égbe s életem legszebb színdarabjához nyújtott színfalat.

Ajaccio-ban a város szülöttje, Napoleón portréi meredtek rám minden ház ablakából.

Egy "feudális" étteremben búcsúztam Korzikától, ahol a napoleónszobor mellett roppant nagy táblán a felirattal: "Service compris!", megebédeltem. Olyan korzikai különlegességet, mint a "rouge" halspecialitást vagy a "pastise" ánizspálinkát gyönyörü élményeim közé sorolhatom.

Hétköznapjaim Stuttgartban egy csetepatéval kezdödtek: Stuttgart városa megvásárolt Welthe professzor segítségével egy kétes Rembrandt portrét Ketterer  aukcionistától. A kép eredetiségét megcáfolta egy Porkai nevü, Olaszországban élö magyar szakember. Welthe professor, aki a kép eredetiségét certifikáttal bizonyította, hevesen tiltakozott. Megkért, hogy írjak annak az "úriembernek" egy zamatos levelet magyarul. Postafordultával meg is érkezett a nem kevésbé zamatos válasz, szintén magyarul. A Rembrandt kép maradt a múzeumban, az aukcionista eltünt, én pedig bensöségesen élveztem a heves diszputot.

Még sokáig éreztem a korzikai langyos szelet és festettem a bennem megmaradt, felejthetetlen élményeket. Az ott átéltek alapján kialakult katarzist sikeresen tudtam a müvészetembe áttételezni.

Exkurziókat folytattunk Párizsba, ahol egy nagyszabású Picasso kiállitást analizáltunk.

Barátaimmal éppen a Stalingrad nevü metroállomáson  várakoztunk  a gumikerekeken gördülö, halkan  közlekedö  szerelvényre,  amikor  egy oroszsapkás clochard kérdezett valamit a barátomtól, aki hozzám fordult, hogy tolmácsoljak, hiszen én tanultam oroszul.

Az asszociáció fenomenális volt. Meg is jutalmazta a clochard-t egy nouveau-ötfrankossal, aki megelégedve hagyta ott harsányan nevetö társaságunkat.

Rendszeresen kiállítottam. 1960-ban, a Musee d´Art Moderne-ben, Párizsban. A Korzikában festett képeimet Münchenben a "Haus der Kunst"-ban mutattam be, ahol a müncheni "Neue Pinakothek" két müvemet megvásárolt. Különben is, a korzikai képeimet "úgy vitték a gyüjtök és az európai múzeumok mint a meleg zsemlét" (München, Sóndrio, Tübingen, Stuttgart, Sindelfingen, Madrid, Isztambul, Párizs/Juvisy.

Mint a párizsi prefektus meghívottja az "International Salon"-ban állitottam ki, ahol mint díjnyertestöl megvásároltak egy képet. Juvisy-ben, a párizsi felsö tízezer együtt bankettozott a kiállitás díjnyerteseivel, ahol a prefektus könnyes szemekkel jelentette be, hogy meghalt Edith Piaf. Tizezren sírtak és könnyeztek. Egy hétre rá, szintén egy banketton, Cocteau haláláról értesültünk, ahol újra sírt az egész felsö réteg. Döbbenetes volt a hangulat.

Barbizon a múlt századi müvészek városa. A müvésztelep iskolája az úgynevezett "Paysage intime", az egyszerüsített tájhangulatot ápolta. (Rousseau, Dupré, Diaz.) Daubigny mütermében ebédeltünk. A scampi-rák grillezett csápjából kampószerü evöeszközzel húztuk ki a legfinomabb falatokat és ettük az élö osztrigákat. Érdekes, a sokféle, nekünk idegen "tengeri herkentyü" ellen nem tiltakozott a gyomrunk.

Az Eiffel-toronyban vacsoráztunk. Lifttel vontak fel a torony tetejére montírozott nagyteljesítményü antenna alá, ahol az étteremben magyar cigányzenészek húzták a decens magyar-cigány-nótákat. Tizenkettedik fogásként tálalták a sültgalambot, majd a desszert, Cointreau-val töltött sárgadinnye következett.

Itt jöttem rá, hogy a tátott szájjal várt sültgalamb magától nem repül, tenni kell valamit érte.

Lux Antal