BORONGÓS ESZETNDŐK

BORONGÓS ESZTENDŐK

A „malinki” robot sokáig tartott, avagy a Papa végre hazajöhetett

A második világháború minden borzalmával rajtunk is végigsöpört, az emberek nagy részén soha nem feledhető sebeket ejtve. Emlékeimről, megpróbáltatásainkról, személyes élményeimről szeretnék – a teljesség igénye nélkül – néhány epizódot írásban megörökíteni. Nevem Bieber Ferenc, 1930-ban születtem, szüleimmel a Stefánia utcában kis családi házunkban laktunk.

1944. április 1-vel kezdem visszaemlékezéseimet.

Már évek óta dúlt a háború. Újságban, rádióban, mozi híradóban ömlesztve voltak a beszámolók, a „dicsőséges” német hadsereg újabb sikereiről, a valóságban egyre közeledett a front.

A színházak, mozik még javában kínálták programjukat, a labdarúgó mérkőzések még csábították a szurkolókat. A nyári vendéglőkben a hét végeken zene szólt. Igaz, hogy sok minden jegyre ment. Pl.: a cukor, a zsír, a kenyér. Aki étteremben étkezett, u. n. váltójegyet kellett kiváltania, és mielőtt a vacsora mellé egy szelet kenyeret kapott volna, előbb a pincér ollóval levágott egy szelet kenyérre jogosító jegy szeletkét.

Mint gyerek, nagyon szerettem a gesztenyepürét.  Cukrászdában a hab, amit adtak, tojásfehérjéből volt, gesztenyeként főtt bab volt a nyomón áttörve, rummal, vagy aromával „elkábítva”. Ez is megtette.

Volt közben-közben egy-egy légiriadó, légó gyakorlat, de ellenséges gépekről addig nem sokat tudtunk. Március végén – még iskolába jártunk – kihirdették: április 1-én évzáró és bizonyítványosztás.

Jómagam a Soroksári Polgári Iskola negyedik osztályába jártam, tehát az évzáró számomra egyben az iskolai tanulmányaim befejezését jelentette.

A Polgári Iskolára és tanáraimra még mindig szeretettel emlékezem, még mindig büszkeséggel tölt el a tudat, hogy „polgárista” lehettem.

És jött a tragikus fordulat. Április 3-án átjött a szomszédból az ott lakó óvó néni, és ijedten mondta: a rádió megszakította adását, és mondja szokás szerint: „légoltalom figyelem”, majd később: „légoltalom vigyázz” , sorban megyék szerint Bácska, Baja, és egyre közelebb Pest felé.

Nálunk is megszólaltak a szirénák. A több helyen telepített elektromos szirénák, az egyes utcasarkokra kihozott kézzel tekerhetők, volt, ahol sín darabot vertek. Elég nagy volt a hangzavar. A légi veszély, majd a légiriadó jelzésébe bekapcsolódott a környéken lévő sok gyár, üzem szirénája is. Különösen a Soroksári Textilgyár szirénájának volt igen erős, mély hangja. A légi veszélynél egy egyenletesebb hangú szirénajelzés volt, míg a légiriadónál egy hullámzó erősségű, szaggatott, szinte jajgató hang fokozta az emberek amúgy is ideges hangulatát.    (Ugyanez volt, ha éjjel volt riadó.)

-2-

Az udvarunkon állva figyeltünk. Egyszerre csak mintha erőlködő motorzajt hallottunk volna. (A Liberátorok zaja volt.) Ekkor nagy durrogással kezdték a Jutadombra telepített magyar légelhárító egységek az ágyúzást. A Jutadomb akkor egy meglehetősen nagy homokdomb volt, ott álltak az ágyúk.

 Sajnos ritkán találtak. Ahogy akkor hallottam: a repülők magasabban szálltak, mint amennyire a magyar ágyúk lövedéke felrepült. Csak a levegőben felrobbanó lövedékek füstpamacsát lehetett látni, meg a repülők kondenz csíkjait. Ha szép idő volt a repülők ezüstösen csillogó teste is látható volt amint szépen úsznak a levegőben. Pedig a halált, pusztulást hozták. A nagy ágyúdurrogtatás ilyenformán nem járt sokkal nagyobb eredménnyel, mintha gumi csúzlival lövöldöztek volna a gépekre. Egy esetre emlékszem csupán, amikor egyik délelőtti légitámadás során valaki feljött a pincéből kíváncsiskodni. Lelkesen kezdett kiabálni: füstöl az egyik repülő! Feltódultunk, hallottuk a zuhanó gép süvöltését, majd valaki felfedezett egy ejtőernyőn ereszkedő katonát. Az ejtőernyős egyre közeledett, majd a Stefánia u. 2. sz. alatti üres telken ért földet. (Jelenleg ott családi ház van.)

Haragos emberek egy csoportja közeledett, hogy ellássák a bennünket bombázni kész katona baját. A csoportot az ugyancsak Stefánia utcában lakó Günther családnevű ember vezette. Az illető keresztneve nem nagyon volt ismert. Közismerten nagy vagány volt (de jó szándékú), valahogy szert tett a Bakancs becenévre, mindenki Günther Bakancsként emlegette. Megjárta az orosz frontot is, ott is bátran viselkedett, a veszélyekre fittyet hányt, csak elfagytak a lábai, bicegve jöhetett haza.

Tehát Günther Bakancs bicegve bár, de futott bosszúállásra készen, de nem sokáig tevékenykedhettek, mert egy, a közelben állomásozó német alakulat őrjárata szintén az ejtőernyőst kereste, elvette tőlük, és elvitte.

Günther Bakancsot 1945-ben egy orosz teherautó biciklizés közben fellökte, és a baleste az életébe került. A frontot megúszta, és békeidőben(?) mégis az oroszok okozták halálát.

 Persze a csatazaj hallatán már senkit nem kellett bíztatni: óvóhelyre.

A legtöbb helyen alakultak éjjel figyelő ügyeletek. Ha riadót jelzett a rádió, olykor már előbb is, sorban ébresztették a rájuk bízott körzet lakóit, és irány a légópince.

Az első légitámadás következményei tragikusak voltak. A mostani Csepel Autógyár helyén – Horthy ligetnek nevezték – és a Dunai Repülőgyárban a németeknek gyártottak repülőt. Rettenetes szőnyegbombázást kapott a gyár, a területén levő kis erdőben a menedéket kereső emberek közé géppuskáztak. Utána napokig tartott a halottak azonosítása.

Pesterzsébeten rengeteg civil áldozat volt. A Soroksári úton volt a Fanto nevű olajfinomító, ez napokig égett, mindent elborított a koromfekete füst. És éjjel újabb riadó, és ez így ment még nagyon sokáig.

-3-

A legtöbb embernek össze volt készítve riadó esetére egy kis batyu. Iratok, értékek, gyógyszerek, egy-egy meleg takaró, s ki-ki kis csomagjával indult az óvóhelyre. Általában valamelyik szomszéd pincéjébe (vagy a sajátba) gyülekeztek az emberek, s amikor fütyültek a

bombák, aggódva hallgattuk: elhaladt-e már felettünk. Az emberek sokszor közösen imádkoztak.

A pincékben padok, székek voltak, volt, ahol egy-egy ágy is volt a gyerekek számára, vagy az esetlegesen gyengélkedők részére. Mikor a légiriadó elmúlt, s a szirénák egyenletesen búgó hangja ezt tudatta, megkönnyebbült sóhajjal jöttünk fel: „túléltük”.

Általában robbanó bombákat dobtak le, de egy esetre emlékszem: a Templom utcában gyújtó bombákat szórtak, s mint a parasztházakban, a padláson széna volt az állatok számára. Ez bizony lángra lobbant. Éjjel volt, s amikor feljöttünk a pincéből, félelmetes volt, ahogy a tűz világított, s hallatszott az oltással foglalkozók lármája.

Persze az üzemek, ahol rá lehetőség volt, termeltek – a legtöbb helyen hadicélokra termeltek ezt-azt.

A szüleim földművesek voltak, reggel indultak a mezei munkára, bármilyen zajos, idegölő éjszaka után voltunk.

Közeledett az új iskolai évad. A Papa óvatosságból nem engedett új iskolába beiratkozni, miután ez Pesten lett volna. Azt mondta, inkább veszítsek egy évet, de a folyamatos légi veszély miatt ne menjek a városba.

Egy év múlva a Papa már a malinki robotra hurcoltak sanyarú sorsának volt szenvedő részese, s mi a Mamával  - mint a többi ember – a napi megélhetésért viaskodtunk.

Lassan teltek a napjaink, légiriadó és félelem közepette. Egyik este döbbenten hallottuk: valahonnan távoli ágyúmorajt hoz a szél.

Jól emlékszem a Horthy proklamáció napjára. Vasárnap volt. A rádió megszakította adását, az emberek az utcán csoportosulva tanakodtak: Most mi lesz? Lehet, hogy vége a háborúnak? Vagy újabb iszonyat következik?

Szép, napsütéses idő volt. A kora délutáni órákban a nyilaskeresztesek zöld színű egyenruhájába öltözött puskás járőrök cirkáltak az utcán, s szedték össze mindazokat, akik baloldaliak voltak. A rádió indulókat harsogott, s ment a szájtépő propaganda; most indulunk a győzelem felé, a nagy szövetségesünk oldalán.

Közben folyt a termény betakarítás. Úgy emlékszem, mezőgazdaságilag jó esztendő volt. Bőven termett kenyérgabona, krumpli és sok bab. Főleg ez utóbbi lett népélelmezési cikk. Már amikor lezajlott az ostrom, a gyárak dolgozni kezdtek. Az értéktelen fizetés mellé babot is adtak, ezt kalóriababnak nevezték, sok embert mentett meg az éhínségtől.

-4-

Maradjunk még 1944 őszénél. Minden jel arra mutatott, hogy készülünk a védekezésre. Az itthon levő férfiak értesítést kaptak, hogy részt kell venni tankcsapda kiásásánál. Ez egy összefüggő és mély árokrendszer volt. Az árok olyan széles volt, hogy valószínűtlennek

látszott, hogy azon egy tank keresztül tud menni. De csak átmentek rajta, mert egy sem maradt az árok fenekén.

A soroksáriaknak Dunaharaszti határában kellett munkát végezni. Két-három alkalommal a Papa helyett én mentem. A Papa végezte a betakarítást. (Érdemes volt, mert a kiürítés során a pincéken maradt krumplit, répát magyar katona lovakkal etették fel. A kukoricát magunkkal vittük, azt meg a szovjet hadsereg vitte el az utolsó szemig.)

Még itthon voltunk, de egyre gyakrabban hallatszott: a németek ki akarják üríteni Soroksárt. Persze a lakosság tiltakozott, de csak az lett a vége, hogy menni kellett. (Ez még nem a sváb kitelepítés volt.)

A front már Alsónémedi és Dunaharaszti közelében volt. Néha-néha ágyúval belőttek. Az ágyúlövedék süvöltéséről meg lehetett hallani, ha közeledik, ha elhaladt felettünk, és távolodott, egészen más hangja volt. Ugyanígy hallottuk a bombáknál is. Ha robbant valahol távolabb, felsóhajtottunk: na, ez is elkerült minket.

Egyik vasárnap délután a Stefánia utcában (ahol a szüleim háza volt, és ott laktunk) mentünk az utcán. Egyszerre csak éles süvöltés. Mire hasra vágtuk magunkat, már robbant is, az utca túlsó oldalán csapott be. Láttuk repülni a gerenda deszka darabokat, üvegcsörömpölés, majd karjukban hozták szüleik vérző, sérült gyerekeiket, futottak velük, segítséget keresve.

A megrázó élményre még 60 év múltán is visszaemlékezett unokatestvérem – akit annak idején kitelepítettek -, mikor hazajött látogatóba, azt kérte; nézzük meg azt a helyet, ahol 1944-ben hasalnunk kellett.

Napról-napra aggasztóbb állapotok voltak tapasztalhatók mindennapjainkban. A sok légiriadó, át nem aludt éjszakák, az orosz tüzérség elő-előforduló belövései tették borússá napjainkat.

A hadra fogható férfiak nagy része katonaként volt valahol, ahova a sorsa vetette. A Papa szerencsésnek mondhatta magát: fiatal éveiben megrúgta egy ló. Jobb kezén érte a rúgás. A maradandó károsodás következtében nem tudta a fegyvert rendesen fogni, ezért a sorozóbizottság alkalmatlannak ítélte. Korosztálya (1908) nagy része a Don kanyarban hullott el, így a Papa esetében a lórúgás utólag szerencsés eseményként lett emlegetve.

Mint minden évben, 44-ben is két disznót vágtunk. Ez évben kissé korábban a szokottnál, nem tudtuk, mit hoz a jövő. A soroksári gazdák főleg rozst termeltek. Szüleim is őrlettek a malomban, hogy legyen egy kis liszt tartalékunk. Élelmezés tekintetében a gazdálkodók kissé kedvezőbb helyzetben voltak, mint a munkások. Utóbbiak főleg csak jegyre tudtak vásárolni. A paraszt embernél is volt a kötelező beszolgáltatás, a cséplőgépnél is ott ült az állami biztos, de azért egy-két kiskapu mindig akadt. Az ínségesebb napokra is akadt egy kis tartalék.

-5-

Sajnos bekövetkezett, amitől mindnyájan féltünk. A német hadvezetés plakátokon tudatta a lakossággal: Soroksárt ki kell üríteni. Pesterzsébet lett kijelölve lakóhelynek, de aki akart, máshova is mehetett, csak Soroksárt kellett elhagyni.

Általában a családok igyekeztek együtt maradni. Mi a Nagymamával (anyai ágról) és a Mama testvéreivel költöztünk. A Nagymama – Nagypapa a Kisfaludy u. 1. sz. alatt lévő Dunszt vendéglő területén kapott lakást. Mi, a Mama húgáék, valamint a bátyja és családja a Kisfaludy u. 3-ba költöztünk. Ez az utca a Kossuth Lajos utcától északra volt. A későbbi városrendezés során megszűnt.

Családonként ki-ki elhozta a lovát és egy tehenet. Tehát összesen négy ló és négy tehén volt, amiről gondoskodni kellett. Takarmányt is hoztunk. Az állatok a Zsilvölgy utcában voltak elhelyezve szükségistállóban. A Zsilvölgy utca a Kossuth Lajos utcától ugyancsak északra a harmadik utca volt. A városrendezés során ez az utca is megszűnt.

Eleinte még volt villany, de a légitámadások és zavarórepülések következtében ez is megszűnt. Az üzletek lassan sorba bezártak. Egyre nehezebb volt valamit vásárolni. A nyilas terror dühöngött, keresték a katonaszökevényeket. Addigra akadt belőlük bőven. Emlékszem, az erzsébeti Városháza előtt három halott feküdt az utcán néhány napig. Mellettük egy plakát: „Így jár, aki hazaáruló!”

Közeledett a karácsony. Mi is megpróbáltunk egy kis karácsonyi hangulatot teremteni. Még járt a 31-es villamos. A Baross utcán ment kifelé, és az Ady Endre utcában ment Pest felé. A Mamával kivillamosoztunk a Pacsirta telepig, majd gyalog mentünk a Kapitány pusztáig. Most ott a Dél-pesti Kórház áll.

A Kapitány puszta alacsony dombokból állt, és valamilyen fenyőszerűség volt rajta. Egy ágat mi is vittünk, hazafelé meglátogattuk a Köves úton lakó nagymamámat (apai ágról), valamint a Papa nővérét és családját.

Szaloncukor persze nem volt, de valahonnan hozzájutottunk papírhoz és sztaniolhoz, amibe parafa dugót csomagoltunk. Ezt akasztottuk a fenyőágra. Megvolt az illúzió.

Lakásunk ablakainak egy része kitört, kartonpapírral pótoltuk. Az történt, hogy egy orosz gép zavarórepülést hajtott végre, egy bombát is ledobott, hallottuk a süvöltést, amikor robbant, a szokásos, kissé megkönnyebbült sóhaj: „Ezt is megúsztuk.”

Váratlanul hatalmas üvegcsörömpölés. A bomba a kelebiai vasútvonalat találta el, s a robbanás ereje a sínköveket magasba dobta, melyek átrepültek a Dunszt vendéglő felett, s a mi lakásunkba is a csukott ablakon keresztül repültek be. Persze vége volt az éjszakai nyugalomnak.

Karácsonykor még játszottak az erzsébeti mozik. A szomszéd nénit, kérésére, karácsony másnapján elkísértem a Tátra moziba. A film, amit adtak, a „Rózsafa bot” volt, Szeleczky Zitával és Tímár Józseffel. Azóta már többször láttam a filmet, mindig eszembe jut a háborús emlék.

-6-

Szerencsére volt mit ennünk (sokan már nélkülöztek), a két disznót amit még otthon vágtunk, persze magunkkal hoztuk, volt krumplink, savanyú káposztánk, lisztünk, amiből a Mama a sparherd sütőjében kenyeret sütött.

A paraszt emberek általában önellátásra rendezkedtek be, megtermeltek sok mindent, ez most jól jött.

Arra is emlékszem, még lehetett ilyen-olyan újságot venni, - a Nemzeti Sportban volt egy cikk: a soron következő Fradi meccsre keresik játékosaikat, egyelőre nincs még meg a 11 ember, a háborús helyzet miatt a Fradi játékosokat is erre-arra szórta a sors vihara, ilyen még nem volt a klub történetében . Hogy lett-e meccs, nem tudom.

Karácsony után hírét vettük, Budapest körül van zárva. Már pincében aludtunk, sokszor napközben is le kellett menni. A Dunszt vendéglő nagy boros pincéjében voltak egymás mellett a fekhelyeink. Sokan voltunk.

A katonakorú férfiak nem mertek az utcára menni, nyilas járőrök szedték össze a hadra fogható embereket. Egy alkalommal láttam,, amint a nyilasok sok férfit tereltek a Baross utcában. Volt, aki azt kiabálta: „Megyünk a vágóhídra!” A németek kivezették az istállóból Nagymama tehenét. Lelőtték, majd az udvaron kezdték nyúzni, feldolgozni. Odacsődülő családtagjainkat lerázták, mondván, a katonáknak enniük kell, a Dunszt Toncsi bácsi kissé keményebben lépett fel, őt lelövéssel fenyegették.

A szüleim tehene vemhes volt. Szilveszter este, amikor etetni voltak, a tehén nem adta jelét, hogy meg lesz a kisborjú, újév reggelén, mikor felmentek az istállóhoz, már szopott az „újszülött”. A bocit később hazaköltöztettük Soroksárra, viszontagságosan bár, de felneveltük. Két éves korában adtuk el.

1945 első napjaiban az időjárás is, az emberek hangulata is borús volt. Január 6-án láttuk, hogy a Kisfaludy utcában beszállásolt német trén hamar befogta lovait, és vágtáztak Pest irányába. A kora délutáni órákban hallottuk: a Baross utcában menetelnek az oroszok. Én is kimentem kíváncsiskodni. Borongós januári délután volt. Pest irányába vonult a szovjet gyalogság. A lövész szakaszok között egy-egy trén kocsi és valamiféle nehéz géppuskát is láttam, kerekei voltak, csak már azt nem tudom, ló húzta-e, vagy emberek. Mindenesetre óvatosan tisztes távolságból néztük. Nagyon közel nem merészkedtünk.

Egy-két nap viszonylag csendben telt el Erzsébeten.

Pest felől hallatszott csatazaj. Az oroszok átnézték a lakóházakat, de különösebb problémára nem emlékszem. Látszatra nem nagyon törődtek a civil lakossággal. Nem tudtuk, hogy ez csak trükk, legyen bátorsága a lakosságnak előjönni.

A Papának volt egy szép lova, a nagybátyámnak is. Együtt a két ló szép páros volt. Jelentkezett egy orosz katona, aki lovakat hajtott. Szép lovak voltak, de a háborúban elfáradtak. Tolmács is volt vele: egy ruszin, aki szépen beszélt magyarul. Elmondta, ha önként beleegyezünk a cserébe, olyan papírt kapunk, hogy többet nem viszik el a lovunkat. Papám is, nagybátyám is fájó szívvel beleegyeztek. A papírt megkaptuk, de ez is csak annyit ért, mint a

-7-

ruszkik valamennyi ígérete. Pár nap múlva az új lovat is elvitték, csak úgy. A nagybátyám lova helyett hagytak egy pónit.

Beszállásoltak hozzánk egy szovjet őrmestert. Elég jól beszélt németül. Elmondta, hogy félbe maradt egyetemista. Kultúráltan viselkedett, de azért, amikor a szomszédasszony egy fazékban zsírt vitt az utcán, elvette tőle.

Különben a német nyelvtudásunkkal óvatosnak kellett lenni. A „germanskira” nagyon haragudtak, volt, amelyiknél a német szó dührohamot váltott ki.

A papa és a nagybátyám kimentek Soroksárra (persze gyalog), örömmel látták, hogy kinek-kinek a családi háza megvan. Voltak romba dőlt házak is. Volt, ahol német parancsnokság volt, azt a németek felrobbantották, a légnyomás a környező épületeket is károsította, vagy ahol a mélyen lévő vasúti sínek feletti kis átvezető hidat is levegőbe repítették. Persze bombatalálat és ágyúlövedék is döntött romba itt-ott.

Nagybátyámék egy-két napon belül hazaköltöztek. A költözésben segítő Nagypapa mindig fényesre pucolt csizmában járt. Egy arra kószáló ruszki levettette vele a csizmát, cserébe az addig lábán lévő ócska bakancsot adta. A karórák is veszélyben forogtak.. Hamar megtanulták az emberek, mit jelent: „Davaj csaszi!” = „Ide az órát!”

Mi még Erzsébeten laktunk. Január közepe lehetett, jött sírva a nénikém, s panaszolta, a nagybátyámat elvitték. Az új rend emberei karszalagot kaptak. Piros karszalagon fehér téglalap, azon egy körpecsét. Ők voltak a hatósági emberek. Nekik kellett a munkaképes embereket összeszedni a ruszkik számára. Főleg német nevűeket. A gyalázatosak. Volt, aki a közvetlen szomszédját is vitte, akivel esetleg sok évig jó viszonyban volt. Férfiakat 16-46 éves korig. Én akkor a 15. évemben voltam. Nőket is vittek. Őnáluk nem emlékszem már, hány éves korhoz volt kötve.

Soroksáron a Zeitler vendéglőben tartották fogva az összeszedett embereket. (Ma a Művelődési Ház van a helyén.) A fogva tartottakra géppisztolyos katonák vigyáztak. A katonák sapkáján a három félelmetes betű: GPU. Rövidesen a mi udvarunkra is jöttek a karszalagosok Vitték a még ott lakó másik nagybátyámat.

Következő este nálunk is zörögtek. Három karszalagos jött be, és vitte a Papát. Annyit mondtak, hogy egy kis munkára kell menni. Egy-két hét az egész, legfeljebb három hónap, esetleg egy év, de két évnél semmi esetre sem több.

A Papa három év múlva jött haza, volt, aki öt év múlva. Sokan voltak, akik örökre ott maradtak. A sok szenvedés, megpróbáltatás, a rossz ellátás szedte az áldozatait. Mesélték, aki nem tudta teljesíteni a normát, másnap fele annyi ennivalót kapott.

Egyik barátom apját a közvetlen szomszédja vitte el (mint régi pártember). Barátom apja meghalt. Ketten voltak a gyerekei, mindketten kiskorúak. Az özvegy fájdalmában mondott ezt-azt a „jó” szomszédnak. Ma már az „öntudatos” ember sem él, nevét nem írom le, pedig megérdemelné (a többi is), mert a meglévő családtagjait nem akarom megbántani. Az akkor

-8-

közreműködő elvtársak öntudatára(?!) jellemzésként: volt, aki a saját testvérét, fiát is elküldte. (Kár, hogy ők maguk itthon maradtak.)

A Papát és a többi sorstársát Erzsébeten a Török Flóris utcai gimnáziumban tartották fogva, a Még ma is, ha arra járok, képtelen vagyok az épületre nézni.

A néhány napig, míg a Papáék a gimnáziumban voltak fogva, a Mama minden nap főzött a Papának. Ebédet be lehetett vinni. Persze vittünk vacsorára valót és másnap reggelire valót is. Étkeztetést nem biztosítottak a fogva tartók. Azoknál, akiknek otthon sem volt egy kis élelmiszer tartalék, nem tudom, hogy oldották meg.

Hamar elszaladt a január. A Papáéknál kihirdették, közeledik az indulás ideje. Ki-ki hazamehetett összecsomagolni. Közölték, hogy három hétre való hideg élelmet hozzon mindenki magával. A parasztemberek legtöbbje vágott disznót. Volt egy kis szalonna, sonka otthon. Kinek-kinek volt egy kis lisztje, lehetett a sparherd sütőjében kis kenyérpótlót sütni. A Mama is sütött a Papának útravalót. Téli ruhát is csomagoltak be. Persze a gimnáziumban „elhintették”, aki szökni próbál, a családján torolják meg. Így január 31-én mindenki „bevonult”. Könnyek között búcsúztunk. Még ma is fájdalmas emlék. Február 1-én indult a gyalogmenet, ki-ki vitte a hátán a cókmókját. Irány Kőbánya. Mint megtudtuk, Soroksárról is indult a szomorú menet. Kőbányán már várta őket a marhavagonokból álló szerelvény.

Elterjedt a hír (február 2-án), hogy a szerelvény, melybe a hozzátartozókat „elhelyezték”, még a kőbányai állomáson vesztegel. A Mama és a Mama húga ennivalót készítettek, s persze gyalog indultak Kőbányára. Mire odaértek, kiderült, hogy a vonat már elment. A visszafelé úton beterelték őket a ruszkik egy kis robotra. Egy tánctermet kellett felsúrolniuk. Ez az oroszoknak kellett valamilyen célra. Mikor holtfáradtan erzsébeti lakásunkhoz értek, már vártuk őket a rossz hírrel, az oroszok kiürítik környékünket, újabb keserves cipekedés. A kiürítési parancsnak eleget kellett tenni.

Az egykori résztvevők visszaemlékezéseiből idézek: Volt, aki 3 hetes, volt, aki 1 hónapos útra emlékezik.

Fűtetlen vagonban tették meg az utat. Mosakodási lehetőség nem volt. A vagon sarkában a padlóba egy lyuk volt vágva, ott végezhették természetes szükségleteiket. Volt olyan vagon, ahol férfiak és nők voltak vegyesen. Szervezett étkeztetés nem volt, tehát meleg ételt sem kaptak. Volt ugyan olyan lehetőség, ahol a vesztegelt a vonat, a civil lakosságtól vettek, esetleg kaptak valamit.

Aki szűkös élelmiszerrel indult, nem tudom, hogy bírta ki.

Mikor megérkeztek egy tető nélküli, háborúban megviselt épület várta őket. De előbb fertőtlenítés, ami nem volt alaptalan, a hosszú út után már akadt tetű.

Másnap a csoportban lévő ácsok nekiálltak tetőt készíteni, hogy a kegyetlen időjárás kissé elviselhetőbb legyen. A szállás elfogadhatóvá tétele, és némi szervezési herce-hurca után (ki-ki megkapta beosztását), kezdődött a munka a bányában. Kevés kajáért sokat kellett dolgozni, aki nem tudta teljesíteni a normát, kevesebb ennivalót kapott. A dohányosok közül kerültek ki

- 9 -

a rabszolgasors első áldozatai. Kenyéradagjukat cserélték el cigarettára, az amúgy is gyenge fizikum, s a kevés ennivaló nem múlt el eredménytelenül. Kezdett elhullani a gyengébbje, s sajnos nagy „példaképünknél” nem volt annyi megbecsülése az embernek, hogy legalább a hozzátartozóit értesítsék. A halálhírről csak úgy lehetett tudomást szerezni, ha néha szerencsével hazavetődhetett valaki, s annak híre ment, azt felkeresték az aggódó hozzátartozók, fényképeket s név szerinti felsorolásokat vittek, s az illető legjobb tudása szerint ráírta: „él”, vagy a közben elhunytak neve mellé keresztet tett. Így tudtuk azt meg, hogy a Mama bátyja és nagybátyja meghalt. A Papáról azt, hogy megvan.

Persze a leírtakról csak utólag szereztünk tudomást, a szerencsésen hazatértek elbeszéléseiből, mi, az otthon maradt csonka családok is kezdhettük fáradtságos munkánkat a mindennapi értelemben vett talpon maradásért.

Erzsébeten is elszenvedtünk még egy kiürítést. Az orosz hadvezetés utasítására a Soroksári út (akkor másként hívták) környékéről Erzsébet belsőbb részére kellett költözni. Mi a Jókai utcából nyíló egyik kis utcába mentünk, ez volt 1945. február 2-án.

A nagypapa befogta a négy lóból az egy megmaradt kis pónit, a megmaradt egy lovas kocsiba, arra felpakoltunk, amit lehetett. Négy család voltunk. Nagypapa – nagymama, a mama bátyjának felesége és fia, a mama húga és leánya (9 éves volt), a Mama és én (15. évemben voltam). Ami a kocsira nem fért fel, s úgy gondoltuk, szükséges holmi, szánkón húztuk. Máig sem felejtettem el; amikor az Erzsébeti templom mellett haladtunk el, én is a szánkót húzva, az ott lévő keramitköveken elcsúsztam és odavágódtam. Ma is eszembe jut, ha arra járok.

Úgy emlékszem, másnap már visszamehettünk a Kisfaludy utcába, ott tapasztaltuk, hogy a padlásra hordott otthoni bőséges kukoricatermésnek hűlt helye. Azt a szovjet hadsereg lovai számára az utolsó szemig elvitték. Még vetőmagra való sem maradt. Tavasszal úgy kellett kölcsönkérni.

A család úgy döntött, elég volt Erzsébetből, elindultunk haza, Soroksárra. Szokás volt, hogy a családok óvatosságból együtt maradtak. Abban maradtunk: valamennyien - akik még megvoltunk -, a mi házunkba, a Stefánia utcába költözünk. Megint elindult a menet. A nagypapa irányította a kis pónit, a család tagjai a kocsi körül gyalog, s ahol az útviszonyok rosszak voltak, mi is toltuk.

Erzsébeten a Nagy Sándor utcánál haladtunk, ott, ahol a sínek keresztezik az utat, egy csomó férfi jött szembe, megfelelő számú géppisztolyos szovjet katona által körülfogva. Ahogy haladtak, a sor végén haladó katona az utamat állta, és dokumentumokat kért.

Valamilyen igazolványom volt, amit odaadtam, még nem voltam 15 éves, de jó nyúlánk fiú. A katona döntött, intett: beállni a menetbe. A Mamáék észrevették, s kétségbeesetten rohantak oda valamennyien, s kézzel-lábbal magyarázták a ruszkinak, hogy még gyerek vagyok. Végre a tovaris intett, maradjak hát. A nagymamáék mondták: a hátsó saroglyánál menjek, és húzzam be a nyakamat, nehogy engem is elvigyenek. A költözésben nem is vehettem részt a továbbiakban.

- 10 -

A ruszkik ilyen embereket összefogdosó akciójának sokan áldozatul estek. Volt olyan férfi, akinek valahol a környéken volt dolga, útközben elkapták, a család nem tudta, miért nem jön haza? Esetleg egy-két év múlva jött tőle levél Oroszországból. Amennyiben túlélte az éhezést, a gyötrelmeket, évek múlva hazavergődött. Volt olyan is, akinek nyoma veszett, családjának fogalma sem volt, hol lehet? Esetleg hol nyugszik?

Közben lassan hazaértünk. A környék viszonylag épségben maradt. Persze akadtak háborús romok is.

Ahol a Kelebiai vasút keresztezi az utat (a vasút mélyedésben halad) az átvezető kis hidat felrobbantották a visszavonuló németek. Ide az orosz utászok kis fahidat készítettek. A fő utcán, az egykori Pollack-féle szalmatok gyártó üzemében volt a német parancsnokság, azt is felrobbantották. A robbanás ereje a közelben lévő házak egy részét ugyancsak ledöntötte. A Török utcában a vasút felett is híd ívelt át, lovas kocsik és teherautók is át tudtak menni rajta. Azt is a levegőbe küldték. Még a mai napig is csak gyalog lehet rajta közlekedni. Mondták, az Újtelepen még halott katonák is hevertek szanaszét. Villanyvilágítás nem volt, a HÉV sem közlekedett.

Megérkezve, kezdtünk bepakolni kis házunkba. A ház viszonylag sértetlen volt. Az udvar végén a deszkakerítés ki volt döntve. A pincében, a 44-es évben termett krumpliból, répából egy szem sem maradt. Mindössze egy üres boroshordót találtunk, amelybe pisztollyal belelövöldöztek.

Pakolás közben lovas kocsik zaját hallottuk. Oroszok érkeztek. Bejött a szálláscsináló, és az utcai szobát, valamint a nagyobbik istállót igénybe vette. Mi a megmaradt egy konyhába, szobába húzódtunk össze. A kisebbik istállóba került a póni, a megmaradt tehén és a bocija.

Az oroszok beköltöztek a kiszemelt szobába. Hozták a holmijukat, fegyverüket. Az egyik valamilyen golyószóró-szerű fegyverrel jött be. Az arca himlőhelyes volt, a hangja recsegő. Ránk jött a szívbaj, ahogy megláttuk. És lám-lám. A zord külső alatt emberi szív dobogott. Amikor szükség volt rá, befogta a lovait a megmaradt lőcsös kocsiba. Kihajtott velünk – a nagypapával és velem – a feldúlt szérűskertekbe, szalmát hoztunk haza, és amit találtunk: kukoricaszárat, és olyan szálas takarmánynak valót, amivel szegény lesoványodott tehénkénket etetni lehetett. Megérdemli, hogy leírjam a nevét: Alekszander Makarovicsnak hívták, és voronyezsi illetőségű volt. Könnybe lábadt szemmel emlegette, hogy négy éve már (oroszul: stiri hod), hogy a háborúban van, és azóta nem látta a családját. Ő is, meg a csapatuk többi tagja, aki nálunk lakott, korrektül viselkedett. Vigyáztak ránk. Ha valamilyen kószáló ruszki arra vetődött, zabrálási szándékkal (ilyen is volt bőven), elzavarták. Sándorra még ma is tisztelettel emlékezem.

Ez a csapat valamilyen elhárító-szerű különítmény lehetett. Egy tiszt volt a parancsnokuk, aki szintén nálunk lakott. Bőven volt élelmiszerük. Egyikük volt a szakács, aki a többiekre is főzött. Gyakran még bennünket is kínáltak. Három hétig voltak ott, talán ez volt a legrázósabb időszak, sok kellemetlenségtől óvtak meg minket. Sok helyen rengeteg csúnya dolog esett meg.

Február volt. Budán még javában folytak a harcok. A csatazajt, géppuska sorozatokat, robbanásokat még mi is jól hallottuk. Egy reggel jött Sándor: „Buda kaput” mondta, azaz

-          11 –

Buda elesett. Délután már terelték a német hadifoglyokat. A harcoktól, éhségtől kimerült fiúk fáradtan vonultak. Ki tudja, hányan látták meg hazájukat?

Az oroszok között katonaruhába öltözött fiúgyerek is akadt. A hozzátartozói elpusztultak a harcok alatt. A hadsereg vitte őket magával. A hozzánk beszállásolt csapattal is jött egy fiú katona. Mitykának hívták. 15 éves volt. Ő egy kicsit tudott magyarul, rám is ragadt egy kis orosz nyelvtudás, így tudtunk egymással kommunikálni. Néha egy-egy eseményre magával hívott. Pl.: a mellettünk lévő óvodában műsoros estet rendeztek a katonáknak. Mitykával együtt én is bemehettem. Ott láttam először ruszki táncot, egy-két jó hangú katona hangszeres kísérettel énekelt. Máskor Mityka elment halászni – kézigránáttal. Vele tartottam. Lent a Dunán volt néhány orosz katona, azok is dobálták a vízbe szorgalmasan a gránátokat. Ezek eldobált német és magyar gránátok voltak. Mityka is dobált. Ő is katona volt. A kézigránátokat a Jutadombon gyűjtöttük. Merítőhálóval meregettük a légnyomástól elkábult vagy elpusztult halakat. Egy nagy szatyorral vittünk haza. Az oroszok szakácsa a nagyobbját kiválogatta, a többi a mienk volt. A nagymama megpucolta és megsütötte a szerzeményt. Az egész család jól lakott.

Sok történetet lehetett hallani, ami nem az oroszok dicséretéről szólt. Ha borhoz jutottak, egyik-másik úgy leitta magát, hogy szinte beszámíthatatlan volt. Általában este vagy éjjel randalíroztak. Lakások ajtaján dörömböltek, ahol nem nyitották ki, képesek voltak betörni az ajtót. Ahol nők voltak, azok menekültek, ha tudtak, kifelé. Egy-egy erőszakos cselekménytől sem rettentek vissza a „kedves” katonák. Fegyver volt a részegeknél is, ez nem jelentett biztonságot, A civil lakosságnak egy lehetősége volt: a segítségért kiabálás. Miután a családok általában együtt laktak, sokan kiabáltak egyszerre, néha a zajra a szomszédok is felfigyeltek. Ők is segítettek kiabálni. Ez arra volt jó, hogy a részeg botrányokozó elmenekült. A közelből őrjárat is előkerült. Néha egy-egy tiszt is jött futva, de nem nagyon erőltették, hogy a botrányokozókat elkapják. Már az oroszok közeledtével is terjedt a hír, a bort eltüntetni. Tudok olyan vendéglősről, aki borkészlete jelentős részét a csatornába engedte, és mint kiderült, ez nem volt oktalan cselekedet.

Egyik éjjel családunk pihenését is dörömbölés zavarta meg. Harsány orosz hang követelte oroszul és rossz magyarsággal: kinyitni! Közben a csukott külső ajtót ütötte-verte.

Nagymama, Mama és a két nagynéném a hátsó szobában volt immár felöltözve, és míg a Nagypapa az első ajtón beengedte a láthatóan részeg disznót, Nagymamáék a hátsó ajtón kimenekültek.

Bejött egy káromkodó orosz katona, és közben a meggyújtott petróleumlámpa fényénél körülnézett. Én alvást tettettem, míg szívem a torkomban kalapált.

Megrázott, kénytelen voltam kinyitni a szememet. Egy ingerült, részeg arc hajolt fölém. „Zdrasztvujtye” – köszöntem neki oroszul, amit ő viszonzott.

Figyelme ismét a Nagypapa felé fordult, s közben a petróleumlámpát fel-felcsavarta, hogy már füstölt.

Nagypapa kénytelen volt mindig visszacsavarni, ami a hívatlan vendéget egyre jobban ingerelte.

- 12 -

Megkérdezte Nagypapától: „Gyeduska ponyemáj po ruszki?” (Nagypapa ért oroszul?) Mire Nagypapa: „Nye ponyemáj” – jal válaszolt. A részeg olyan indulatba jött, hogy szegény Nagypapának egy jókora, csattanós pofont adott. Nagypapa arcára szorított kézzel hangosan elkezdett jajgatni. A kint hallgatódzó Nagymama felrántotta az ajtót, és elkezdett segítségért kiabálni. Vele együtt a család többi tagja, és a közben felébresztett szomszédok is ott harsogtak.

A részeg ruszki az udvarunkon hátraszaladt. Közben a közelben beszállásolt katonák is előkerültek alsóneműben, puskával a vállukon, de nem keresték a botrányokozót.

Másnap reggel, mikor kivilágosodott, láttuk, hogy az udvarunk végében elterülő óvoda kertben arcra borulva alszik az éjjeli látogató. A látvány tragikomikus volt: a kertet a közelben lakó szovjet katonák tábori illemhelyként használták, s számos kis halmocska jelezte, szorgalmasan jártak oda. Ilyen halmocskába esett arccal a részeg katona, s ott aludt másnap délelőttig.

A szép lábbeli is tetszett a tovarisoknak. A Nagypapa mindig szépen megpucolt csizmában járt. Egyszer egy katona jött vele szemközt. Mint kiderült, elég viseltes bakancsa volt. Megállította, lehúzatta vele a csizmát, a Nagypapa utána a viseltes bakancsban járhatott.

Szenvedélyesen gyűjtötték a ruszkik a karórákat. Akinek a csuklóján karórát felfedeztek, irgalmatlanul leszedték róla. Aki az utcára ment, igyekezett viseltes ruhában járni, lehetőleg öregíteni magát. Akinél szép bicskát, öngyújtót találtak, azt is hamar a magukévá tették.

Lassan távolodott a front, lassan-lassan ritkultak az atrocitások, bár még előfordultak kirívó esetek.

Hírét vettük, hogy községünk temploma is megsérült. A kupolát ágyúgolyó találta el. A tetőn ki lehetett látni. Bent a templomban kötélkordonnal volt elkerítve az omlásveszélyes rész. Körülbelül egy-másfél év múlva tudták helyreállítani a háborús sérülést, az elődeink által épített szép templomban.

Nagypapáék, nagynénémék hazaköltöztek saját házukba.

Egy alkalommal a közben hazaköltözött Nagymamáéknál voltam segíteni a ház körüli tevékenységben. Bejött egy nagyhangú szovjet őrmester, rám mutatott: „Davaj robot.”, azaz jönnöm kell valamit dolgozni. Egy férfi és egy asszony már volt vele. Kénytelen-kelletlen én is csatlakoztam hozzájuk. A közeli Zrínyi utcába terelt bennünket egy üresen álló családi házhoz. A férfinek és az asszonynak valamilyen elfoglaltságot adott. Velem az egyik hátsó helyiségbe ment. A helyiségben nem volt padló. Megértettem, ahogy magyarázta: hoznak agyagot, amit vízzel kell összekevernem, majd a szobát felkenni vele. Ott lesz a szovjet katonák fürdője. Mondanom sem kell, milyen fanyar ábrázattal hallgattam az eligazítást. Az őrmester kiment. Az udvarról hallatszott az ordítozása. Közben a kertre néző ablakra esett a pillantásom. Láttam, az ablak nyitva van. Egy pillanat alatt határoztam el magamat: kiugrottam az ablakon, és iszkoltam, de nagyon.

Nem én voltam, aki a szovjet harcosok számára kijelölt fürdőt felkeni.

- 13 -

 Jött a tavasz, s miután egész családunk földműveléssel foglalkozott, keserves volt a kezdés. Egy-egy fáradt, sovány ló imitt-amott akadt, a férfiak – akik a szántás vetéshez értettek – zömmel málinki roboton voltak. A katonaviseltek között, aki megmaradt, valahol hadifogságban sínylődött. Vetőmag sem nagyon volt. Úgy kéregettek kölcsön az emberek kölcsön onnan, ahol megmaradt.

A lótulajdonosokat kötelezték, hogy a lovakat párba fogják. Szép sorjában kellett menni szántani, oda is, ahol nem volt igavonó. A póniló már régen nem volt meg. Nagypapa-nagymama fogták össze a családot. Közösen jártunk a határba az esedékes munkát végezni, persze gyalog. Elemózsiát, vizet, a szükséges szerszámokat kézben vittük.

Jómagam, bár jó tanuló voltam, lett is volna kedvem az iskolai tanulmányok folytatásához, mégis, kényszerűségből oda kellett menni, amiből éltünk; beállni a paraszti sorba, és keményen dolgozni. Sok évvel később, felnőtt fejjel nyílt lehetőségem munka mellett iskolába járni.

Az infláció egyre nagyobb lett. Már sok mindent nem lehetett pénzért venni. Kezdetét vette a cserélés. Akinek volt olyan ruhadarabja, ami még használható volt, vagy ruhaanyag, ágyneműje, vonatra szállt, és vidéken próbálta elcserélni élelmiszerre. Nekünk kismalacra volt szükségünk, amit felnevelve le tudunk vágni. A Mama is felkerekedett, összepakolt, amit gondolt, és kiment a soroksári MÁV állomásra. Sokan várták a vonatot, mely némi késéssel be is futott. Én is kikísértem. Döbbenten néztem a gőzmozdony vontatta, túlnyomórészt marhavagonból álló szerelvényt. Egy katonaruhás ember a mozdony első lökhárítóján ült szétterpesztett lábakkal tartotta az egyensúlyt. A vagonok zsúfolásig tele, de a vagonok tetején is rengeteg utas. A Mama valamelyik tele vagonba valahogy bezsúfolódott. A vonat elhúzott, már nem tudom, Mélykútra, vagy Tompára mentek.

Harmadnap jött vissza Mama. Az állomáson vártam. Egy zsákban hozott két röfögő kismalacot, de tudott élelmiszert is becserélni. A malacokat fel tudtuk nevelni, egyet levágtunk, a másikat, mint hízott disznót, miután lóra volt szükségünk, azt is cserélni kellett, beleadtuk a ló árába.

 Sokat dolgoztunk, szerényen éltünk, de mindennap jutott ennivaló az asztalra, amit két kezünk munkájával teremtettünk meg. Akkor még sokan szükséget szenvedtek.

A puliszka, kukoricamálé sok helyen rendszeresen lett ebédként fogyasztva. Volt olyan család, akinek volt egy kis búzája, azt kávédarálóval megdarálták, és valamiféle pépet főztek belőle.

Egy alkalommal futóárkot ásni terelték az embereket. Én is voltam. A Kisduna mentén kellett végig ásni.

A patak partján állt a soroksári vízi malom. Akinek volt őrletni való gabonája, oda vitte. Áram még nem volt, a víz energiája működtette a szerkezetet. Emlékeim szerint 1945 második felében lett villany.

A gyári munkások, miután fizetésükért egyre nehezebben sikerült valamit vásárolniuk, természetbeni pótlékként úgynevezett kalóriababot kaptak. Amelyik üzem olyasmit termelt,

- 14 –

amit vidéken élelmiszerre lehetett cserélni, termékeivel megrakott egy traktor által vontatott pótkocsit, vagy úgy-ahogy üzemelő teherautót, és vidékre mentek cserélni, amit aztán a dolgozóik között szétosztottak.

A pesti gyárakban is volt, ahol lehetett cserélni.

Pl. a Hazai Fésűsfonó, ahol ruhaszövetet gyártottak, is foglalkozott hasonlóval. 1946-ban, amikor egyre vadabb lett az infláció, velünk is cserélt. Egy parasztszekérre való krumpliért 3 méter ruhaszövetet kaptunk. Hogy melyikünk csinált jobb boltot, nem tudom.

Ahol egy-egy családban megmaradt egy ló, az nagy kincs volt, bármilyen szegényes gebe volt. Hát még akinek megmaradt a régi, jó erőben lévő lova. Az egyik, velünk egy utcában lakó családnak is megmaradt a féltett igavonója. Mint mindenütt, ahol ló volt, a család közösen járt a mezőre dolgozni. Nem kellett gyalog menni, a kéziszerszámokat, elemózsiát, vizet cipelni. Az ekekapát is a ló húzta, amikor kellett, segítette a munkát. A föld végében, ahol dolgoztak, a ló a kocsihoz volt kötve. Egyszer csak észrevették, hogy a lovon egy kórházi ruhában lévő ruszki ül. (A sebesült katonák gondozására voltak Soroksáron szükségkórházak. A már lábadozó katonák kórházi ruhában kószáltak erre-arra, persze fegyver nélkül.) A felháborodott családtagok leszedték a lóról a tolvajt, és kicsit adtak is a testének. Majd miután a katona elmenekült, tovább folytatták a munkát a szerencsétlenek. A sebesült találkozott közben egy másik kószáló katonával, akinél volt fegyver, visszamentek, sorba állították a jelenlévőket, egy géppisztolysorozat, és a sok ártatlan, jogos tulajdonát védő ember a földre rogyott. Egy-kettő a jelenlévők közül, aki észbe kapott, a szomszédos gabonatáblába vetette magát, és négykézláb keresett menedéket.

A Mamával a közeli szőlőnkben dolgoztunk, amikor két lovas kocsin hozták a halottakat. A kocsi padlóján keresztül csöpögött a vér. A tragédia hatalmas döbbenetet váltott ki egész Soroksáron.

Jött az aratás, és az újabb döbbenet. A gabonaföldek egy részén aknát telepítettek. Ezt még a németek követték el. Az aratás akkoriban csak kézi kaszával ment. A kasza, ha érintette az akna gyújtószerkezetét, egy durranás, és a kaszás vagy azonnal meghalt, vagy a szilánkok okozta mérgezés vitte el a szerencsétlent.

A sűrűn aknásított terület Soroksár és Millenium telep közötti földeken volt, ezt a sok baleset után elzárták. Évek múlva a magyar tűzszerészek mentesítették a területet.

Egyszer magam is szemtanúja voltam egy ilyen tragikus esetnek. Tempósan kaszált a gazda, egyszer csak: durr!, egy kis füstpamacs, utána a sebesült jajgatása, s a kétségbeesett családtagok kiabálása. Az ember kint a mezőn félve lépkedett, nem tudta, mikor robban a talpa alatt.

A sok szomorú esemény közül a súlyosabbak közül való a soroksári politikai rendőrség tevékenysége.  Ezek már 1945 első felében kezdték gyalázatos működésüket.

Körülbelül 7-8-an voltak. Ha jellemezni kellene a „szépfiúkat”, inkább emberbőrbe bújt fenevadaknak titulálnám őket. A dolgos sváb embereket, asszonyokat, lányokat, fanatikus gyűlölettel ütlegelték, kitaláltak mindenféle kegyetlenséget. A férfiaknál volt, akinek úgy

-          15 –

összeverték a talpát, hogy sokáig csak négykézláb tudtak közlekedni a fogdában. Az asszonyok, lányok egy részével úgy viselkedtek, hogy szégyellem leírni.

Nagyapámat apai ágról, aki akkor körülbelül 70 éves lehetett, úgy elintézték, hogy a korábbi dörmögő hangja vékony, sipító hangra változott, napsütéses időben is rázta a hideg.

Akkoriban a nem üzemelő Gubacsi téglagyár üres kemencéiben tartották fogva a politikai foglyokat. (Ma a Gubacsi lakótelep van a helyén.) Az erzsébeti politikai rendőrök legalább olyan szadista vadállatok voltak, mint korábban a Soroksáriak.

A bűnösnek tartott svábokat beidézték a politikai rendőrségre, a legtöbbet brutálisan összeverték, majd internálták.

Két esetre emlékszem, amikor egész éjjel tartó razzia volt, és legalább száz fő volt, akit összeszedtek. A razziában részt vettek politikai rendőrök, közfeladatot ellátó rendőrök, és a helyi szovjet parancsnokság által „ kölcsönzött” szovjet harcosok.

Volt olyan, hogy egy héttel korábban szült anyát szedtek ki az ágyból a lelketlen disznók. Másnap a hozzátartozók az újszülöttel mentek az internálótáborba, kérték, az anya megszoptathassa gyerekét. A kérést megtagadták, trágár szavakkal zavarták el őket a picivel együtt.

Nagyapámat a kitelepítő vonat indulása előtti napon engedték csak ki az internáló táborból. Németországban fél év múlva meghalt.

A kitelepítés - Soroksár körülzárása, összeírás, kitelepítendők listájának kifüggesztése, az indítandó vonatok (marhavagonok) számára a kellő számú szerencsétlen, hontalanná tett utassal való megszervezése – körülbelül egy hónapig tartott. Négy szerelvény indult Soroksárról, az ötödik szerelvényt részben soroksáriakkal, részben vecsésiekkel indították.

Tudomásom szerint körülbelül 6.000 embert dobtak ki. Sok jó barát, ismerős jutott a sanyarú sorsra, de rokonságunk nagy része is.  Családunkból apai ágról egy nagybátyám és családja maradhatott itthon, és mi ketten a Mamával.

Anyai ágról nagypapát és nagymamát is elvitték. Sűrűn említettem őket a visszaemlékezés során. Nem hagytak cserben minket, mikor bajban voltunk. Nagypapa nagymama második férje volt. A nagymama első férje (nekem vér szerinti nagyapám) elesett az első világháborúban, épp a 26-ik születésnapján. A nagymama özvegyen maradt itt egy négy éves kisfiúval, egy három éves kislánnyal (az én mamám felnőttként), és egy három hónapos kislánnyal. Az első nagypapa neve szerepel a soroksári Hősök terén felállított emlékművön a névsorban.

A második nagypapa mindig jó szívvel segített. Ő tanított szántani, kaszálni, és sok mindenre, ami a paraszti munkában szükséges volt.

Valamennyiük emlékét kegyelettel őrzöm.

- 16 -

A sváb kitelepítésről korábban más írásban összefoglaltam fájó emlékeinket. Ezek olyan események voltak. Melyeket nem lehet, de nem is szabad elfelejteni.

Papáról, és sorstársairól eddig semmi hír. Sokszor emlegettük, s aggódtunk, de ez nem sokat segített bánatunkon.

1946 második felében végre levelezőlapot kaptunk a Papától. Az ilyenkor szokásos szöveg: Jól vagyok, üdvözöllek benneteket. De ennek is örülni kellett, hiszen életjelt kaptunk. Feladóként cirill betűs szöveg, amit persze nem tudtunk elolvasni.

A Mama átment a közeli szomszédba, ahol egy kitelepített sváb asszony üres villájába beköltöztek az új lakók. A háziasszony jól beszélt magyarul, de a Szovjetunióban nevelkedett.  Elolvasta a feladót. Így tudtuk meg, hogy a Papa Dombasz-Holubovkán van, és bányában dolgozik.

Az új szomszédasszony népünk akkori „nagy” vezérének (aki Mátyás volt, de nem az igazságos) egészen közeli rokona volt, és egyben nevelt leánya. Férjét, mint egykori hadifoglyot ismerte meg, akit beszervezett a németek elleni fegyveres harcra. A szomszéd igen magas rangban tevékenykedett az ÁVH-nál, és az ÁVH központjában volt az állomáshelye.

Mint szomszédok, csendes, illedelmes emberekként viselkedtek. (Az ÁVH-n belüli tevékenységről nincs információm.)

A levél után néhány héttel hírét vettük: Erzsébeten egy férfi hazakerült, és ott volt, ahol a Soroksáriak is. Sokan elmentek érdeklődni. A Mama is.

Vitt néhány fényképet, Papáról, családtagokról, egy papírra összeírta mindazok nevét, akik felől érdeklődött. Ott kellett hagyni a kis paksamétát, és egy-két nap múlva érte lehetett menni.

A Papáról a fiatalember azt írta: ismerem, jól van. (Már amennyire ott jól lehetett lenni.) Tőle tudtuk meg, hogy a Mama testvérbátyja meghalt. A Mama nagybátyja is meghalt. A nagybácsi nagycsaládos ember volt. Nyolc gyereke volt, amikor elvitték, a felesége terhes volt a kilencedikkel. A Lénárd bácsival együtt a három legnagyobbat is elvitték. A felesége egyedül maradt öt kiskorú gyermekkel, és terhesen, abban a sanyarú világban. Micsoda embertelenség! Felnőtt fejjel gondolkoztam el rajta: hogyan boldogult ez az asszony, mit tudott enni adni a sok éhes kis szájnak?

Az Erzsébeti fiatalember még sajnos még sokaknak szolgált tragikus hírrel, sok jó ismerősről, rokonról tudtuk meg: örökre ott maradt. A rossz ellátás, a sok munka megtette a magáét.

Még 1946-ban járunk. A kitelepített rokonokkal levélben tartottuk a kapcsolatot. Németországban nagy a szegénység, a jegyre az élelem kevés.

Szüretkor termett egy kis borunk. Egy kis hordóval félretettünk a Papának, ha hazakerül, legyen egy kis borocskája is!

-          17 –

Miután saját földünk nem volt sok, ami a nagyszülőktől volt nálunk művelésre, azt elvették (kitelepített svábok voltak). Egyrészt kerestünk bérleti lehetőséget, másrészt elkezdtem kicsit fuvarozni. A közelben volt egy fakereskedő, ott hordtam ki 5-10 mázsás tételeket. Nem volt nagy a kereset, de ez is jó volt.

A hentesüzletek nem működtek, volt olyan hentes, aki feketevágással foglalkozott. Gyakran hívtak disznót szállítani. Volt, hogy élő disznót, de gyakrabban leszúrt állapotban. Pontos időre kellett megjelenni, és sietve lebonyolítani, de jól megfizették.

1946-ban már működtek a vendéglők, kocsmák, de virágzottak a bögrecsárdák is. Mint ismeretes, ezek engedély nélkül mértek bort civil házaknál, és ott bögréből itták. Innen az elnevezés. Vasúton hoztak bort Kiskőrösről, Soltvadkertről. A soroksári MÁV állomásról kellett hazafuvaroznom. A kereset jól jött a családi kiadások fedezésére. (Már forint volt a fizetőeszköz.)

1946-ról 1947-re a tél nagyon kemény volt. Jött a tavasz, és újra indult a mezei munka szezonja. Már egy kicsit bátrabban fogtunk neki a tevékenységnek. 17. évemben voltam, már sok mindent meg tudtam önállóan csinálni a mezőgazdaságban, fizikailag is sokkal jobban viseltem el a sokszor megerőltető munkát. A Mama is kivette részét a kemény munkából.

A Papától is kaptunk levelet, talán egyet, vagy kettőt? Ha valakit haza segített a Jóisten, az mind hozott szomorú hírt halálesetekről, tragédiákról.

A nagybátyám jeges volt, azaz jégkereskedő. Ő a sertésvágóhídon működő kis jéggyárban rakta meg mindennap két ló által húzott stráfkocsiját, és irány Buda. Ott volt a körzete. Akkoriban nem volt hűtőszekrény, vendéglősök, hentesek, de háziasszonyok is vásárolták a jeget, szükségük szerint. Szombaton olyan nagy volt a hét végi igény, hogy kisegítő kocsit kellett fogadnia. Így került rám a sor néhány alkalommal. Csábított a szép napidíj, hát vállalkoztam. Kissé dobogó szívvel indultam reggel (ősz felé jártunk már, még sötét volt). A sertésvágóhídra baj nélkül beértem. Megrakodtunk. Elöl ment a nagybátyám stráfkocsival, utána én. A Szabadság hídon mentünk át a Dunán, annál is inkább, mert úgy emlékszem, ez volt akkor az egyetlen működő híd Pesten. Ennek is a közepét kirobbantották a visszavonuló németek.

A híd belső sávjában közlekedtek a villamosok, és az a néhány személyautó, teherautó, ami forgalomban volt. A szélső sávban a lovas kocsik, azok már bőven voltak. A híd középső, kirobbantott részén vastag deszkapadlók voltak, azokon jártak a lovas kocsik, de a villamos vágányok is azokra voltak fektetve. A deszkapadlókat pontonok tartották.

Ahogy haladtunk, a padlók résein keresztül látni lehetett a pontonokat, ahogy a hídhoz viszonyítva keresztirányban szorosan egymás mellett, tartották terhüket. Az egész jól működött. Csak azt nem tudom, hogy a vízállásváltozást hogy oldották meg a szovjet műszakiak. A villamos sínek mindig használhatóak voltak.

Nagybátyám figyelmeztetett, hogy a visszaúton a forgalmi rendre figyeljek, nem ott kell ráhajtani, ahol lehajtottunk. Cikk-cakk szerűen jártuk az utcákat, árultuk a jeget. Mikor a kocsim kiürült, mehettem vissza. Életemben először jártam arra, kissé bizonytalanul indultam hazafelé. Nagybátyám ugyan magyarázta, hogy merre menjek, de zavaromban fogalmam sem

- 18 -

volt, hogy merre vegyem az irányt. A ló be akart fordulni abba a mellékutcába, ahonnan jöttünk. Lovunk háborút megjárt katonaló volt, remélve, hogy emlékszik az útra, hát engedtem.

És amilyen cikk-cakk vonalban mentünk egészen a Déli pályaudvarig, a ló visszavitt ugyanúgy, és már láttam a Szabadság hidat. A hídra hajtásnál azonban történt egy kis baj. Mégsem sikerült szabályosan felhajtani rá. Ott állt két rendőr. Az egyik a sípjába fújt. Egy pillanatra megállt a forgalom, a rendőr félreterelt. „6 forint bírságot fizetsz öcsi.”- szólított meg, majd érdeklődött, miért nem apám jött a kocsival. Oroszországban van, volt a válaszom. „Menjél tovább” – mondta az emberséges rendőr.

Már lassan 80 éves leszek, de ha a Szabadság híd felé visz az utam, ez az epizód mindig eszembe jut.

1947 őszén betakarítottuk a termést (már amennyit sikerült megtermelni). November elején hallottuk hírét, hogy többen is hazajöttek Holubovkáról. A Mama persze elment érdeklődni, és boldogan jött haza az örömteli hírrel: A Papa is a hazatérők között van. Akiktől hallottuk, úgy mesélték, Máramarosszigetig együtt voltak, ott rendezik az iratokat, továbbjönnek Debrecenig, ahonnan naponta két szerelvény jön Pestre. Egy reggel, egy pedig este. A Mama onnan kezdve minden reggel és este beutazott a Keleti pályaudvarhoz várni a Papát.

Emlékeim szerint úgy mesélte: A Rákóczi induló hangjaira érkezett a vonat, boldogan szálltak le utasai. Akit várt a hozzátartozója: könnyes szemmel összeborulás, a sok keserves, gyötrelmes esztendő után. Volt, aki a hozzátartozóját kereste. Volt, aki ott tudta meg, akit vár, nem jön többé, a Holubovkai tábor melletti dombon alussza örök álmát, egy összeeszkábált kereszttel jelzett, vagy jeltelen sírban.

Egészségügyi nővérek is kéznél voltak, ahol kellett, segítettek. Papa egyenlőre nem jött, pedig már vártuk nagyon.

Volt a hazatérők között, akinek kitelepítették a családját, s nem mindegyik hazatérő tudta, a családja sajnos messze van. Volt olyan eset is, hogy este hazaérkezett, az illető bekopogott a saját háza kapuján, és számára ismeretlenek jöttek ki. Azoktól tudta meg, hogy hozzátartozói Németországban vannak. Háromévi gyötrelem, fárasztó, gyengén élelmezett hazaút után. Persze, hogy sírva fakadt. Az ott lakók beinvitálták, de a régi szomszédok közül volt, aki behívta, azokhoz ment.

Eleinte az olyan hazatérők, akiknek családja ki volt telepítve, útlevelet sem kaptak, úgy kellett átszökni a határon. Mi is két esetben fogadtunk be ilyen rokont. Az egyik a Mama unokatestvére volt. A hazaúton végelgyengülés gyanújával vették le a vonatról Debrecenben. Ott kórházban közel egy hónapig ápolták, míg továbbengedték. 24 éves volt akkor! A káposztaleves, uborka leves, stb. mellett nem sok tartalmas ételt kaptak, s hozzá a bányában a kemény munka megtette a magáét.

A kórházból a rokon mihozzánk jött. A Mama igyekezett tartalmas ételeket az asztalra tenni, mégis mindig éhes volt. Álmában sokszor kiabált, sokszor olyan jajkiáltásokat hallatott, hogy a szomszéd szobában felriadtam. Neki is csak illegálisan sikerült a családja után menni. Egy embercsempész vitte át többedmagával a határon.

- 19 -

A Mama rendületlenül ment minden reggel és este a Keleti pályaudvarra a vonatot és a Papát várni (kb. két-három napon keresztül). Nekem otthon kellett maradni, lovat, tehenet etetni. Fuvarozni is mentem.

Elérkezett november 7. Ünnep volt. Nem mentem fuvarozni. Folyton kinéztem az utcára, jönnek-e már? Papa, Mama?

Az utcán már láttam ismerős családokat, amint kísérik rég várt családtagjukat. A hazatérőket messziről meg lehetett ismerni. Szakadt, kopottas, olykor koszos ruházat, toldozott-foltozott cipő, viseltes sapka. A legtöbbnek oldalán vászontarisznya volt, olyan, amilyent a háborúban a szovjet katonák hordtak, messziről elárulta, honnan jön a viselője. De a lényeg: hazajött a szeretett, régen várt hozzátartozó, életben maradt!

Egyszer csak látom, jön a Mama sietve, a Papa nélkül, láthatólag feldúlva. Kérdésemre elmondta, a Papát megbilincselve kísérték, néhány sorstársával együtt, fegyveresek. Röviden üdvözölhette a Papát, aki elmondta, hogy háborús bűnösként letartóztatták, mint volt Volksbundistát. Elmondta feltevését: összecserélték az unokatestvérével, aki ugyancsak György volt, mint a Papa, mindketten 1908-ban születtek, és ráadásul ugyanabban a házban. Az unokatestvér eltűnt a Don-kanyarban a harcoknál. Kérte a Mamát, próbáljon meg valamit intézni. A Papáékat egy rabomobilba terelték, a kérdésre, hogy hova viszik, foghegyről valaki azt válaszolta: az Andrássy út 60-ba megyünk!

Az Andrássy út 60. félelmetes hírét mindenki hallotta.

A Mama kétségbeesetten átrohant a magas rangú ÁVÓ-s szomszédhoz, aki, miután munkaszüneti nap volt, otthon tartózkodott. Kérte, hogy segítsen. A szomszéd meghallgatta, majd megígérte, utánanéz, ha igaz az állításunk, hogy a Papát összetévesztették az unokatestvérével, és nem háborús bűnös, megsürgeti az eljárást, de ha nem igaz, kisujját sem mozdítja. Én a váratlan, szomorú fordulat hatására kétségbeesetten sírtam.

Úgy emlékszem, másnap vasárnap volt, mert a szomszéd két napig nem ment a hivatalába. Alig vártuk a hétfő estét, míg hazajön.

A Papa utólag elmesélte, hogy az Andrássy úton, mikor hallották a fegyőrök, hogy orosz fogságból jönnek, átkísérték őket a rabkonyhára, hogy repetát kérhessenek. A börtönszakács jó szívvel adott abból, amije éppen volt.

Végre eljött a hétfő este! A Mama megint átment a szomszédhoz, aki elmondta, bekérte a Papa iratait, valóban nincs priusza. Valószínűleg el lett a Papa cserélve, de aki már ide bekerült (az ÁVÓ-ra), azzal az előírások szerint kell eljárni. Annyit tudott ráírni a papírokra: Sürgős!, de a nyomozási eljárást le kell folytatni. Amennyiben az egész negatív eredménnyel zárul, egy politikai nyomozó végigjárja a környékünket, és ha senkinek nem lesz terhelő vallomása, akkor ki fogják engedni.

Hétköznapi logikával az ember úgy képzelné el a folytatást, hogy sűrű bocsánatkérés mellett kitárják a kifelé vezető ajtót, de itt még kihallgatások voltak, és utána a környéken érdeklődni! Ez volt az ÁVH-s koreográfia? Vagy a politikai hatalom erőlködése: találjunk bűnbakot!?

- 20 -

Az Andrássy út 60-ban töltött két nap után a Papát több társával együtt a Markó utcai Népügyészségre kísérték, gyalog mentek, párosával összebilincselve, fegyveres kísérettel, akik figyelmeztették a letartóztatottakat: szökési kísérlet esetén irgalmatlanul lelövik a vétkest. A Markó utcában folytatódott az eljárás.

Amikor a Papa hazajöhetett, kérdeztem: nem bántották a kihallgatók? Mondta, nem, de kilátásba helyezték, ha nem bizonyul igaznak, amit a személycseréről mondott, baj lesz. Azt viszont mesélte, hogy egyik zárkatársát embertelenül összeverve hozták vissza a kihallgatásról.

A Papával együtt még egy Soroksárit tartóztattak le. Őróla bebizonyosodott: tényleg Volksbundista volt. Neki még egy fél év börtönt akasztottak a nyakába. Nem számított a háromévi koplalás, a kegyetlen, fárasztó munka. Pedig főleg csak a hiszékenységükre fáztak rá, ezek az emberek elhitték a németek zavaros propagandáját. Többségüknek sok egyebet nem lehetett a szemére hányni.

Egyik nap megint tüzelőt fuvaroztam. 1947. november 17-e volt. Persze minden nap várakozással telt el. Vártuk a papát. A fakereskedő néni bizalmasan elmondta: azt hallotta, egy nyomozó járja a környéket, és a Papa felől érdeklődik.

Estefelé mentem haza, s persze elmondtam a Mamának, mit hallottam. A Mama tüstént elszaladt érdeklődni.

Egyszer csak zörgettek a kiskapun. Felgyújtottam az udvari villanyt, kinéztem: „Ki az?” Egy fáradt hang válaszolta: „Nyisd ki fiam.” Előre szaladtam, kinyitottam a kiskaput, s ott állt, akit már oly régen vártunk. Papa! – szakadt ki belőlem az örömteli kiáltás, s boldogan öleltük meg egymást. A Papa is szakadt, toldott-foldott ruhában volt, oldalán vászontarisznya lógott. Viseltes télikabátján, amiben három évvel ezelőtt elment, még egy orosz katonaköpeny is volt.

Az volt az első benyomásom, hogy a Papa kisebb lett. Pedig az eltelt három évben én nőttem meg jó nagyra. (Már 17 éves voltam.)

 Hogy vagytok? – kérdezte a Papa. Boldogan újságoltam: Megvagyunk. Van mit ennünk, lovunk, tehenünk van, kis aprópénz is akad. Csak Ő hiányzott! Kérdezte, hol a Mama? Elmondtam, de már szaladtam is a Mama után a jó hírrel. Ő is boldogan jött haza a Papát üdvözölni.

Még egy számomra megható momentum: Minden hazatérő kapott a Vöröskereszttől 20 forint zsebpénzt. A börtönben elvették a Papától a pénzt, de amikor kiszabadult, visszakapta. Pesten a HÉV Közvágóhídi végállomásánál volt egy hentesüzlet, mind a 20 forintért töpörtyűt meg kenyeret vett. A családját szerető jóságos Papa! Arra gondolt, hátha otthon nincs mit enni. A viszontlátás örömére közösen esszük meg. Pedig biztosan éhes lehetett, útközben is.

A Mama jelenlétében nyitotta ki a tarisznyát, a Mama, mikor meglátta annak zsíros, koszos belsejét, mondta, van nekünk jobb is.

- 21 -

Boldogok voltunk mindnyájan. Még ma is, ha az elmondottak szóba kerülnek, főleg a hazatérés, mindig elérzékenyülök, és szeretettel gondolok a Papára.

Sokáig tartott a „malinki robot”. A nem egészen fiatalok a közel három év után jöhettek, mint a Papa. A fiatalabb korosztály (volt köztük, akiket 16-18 évesen vittek el), öt év múlva jöttek.

A fiatalok még javarészt nőtlenek voltak, itthon is barátkoztak, s ha csoportosan mentek, énekelték azt a dalt, amit ismert magyar melódiára odakint költöttek:

„Szénbányásznak nem jó lenni,

Mert keveset adnak enni.

Hosszú a sahta (tárna), mélyen a feneke,

Kidöglik az ember benne.”

Szénbányásznak úgy jó volna,

Ha a csákány kolbász volna.

A lámpa egy boros kulacs lenne,

Brigadéros szűz lány lenne.

Akik örökre kint maradtak, sokszor jeltelen sírban, azok neve a Soroksári Templomban lévő márványtáblán van megörökítve, a II. világháború többi áldozata között.

Nyugodjanak békében.

Természetesen folytatódtak a dolgos hétköznapjaink, de emlékeim leírását azzal a nappal (1947. november 17.), amikor a Papát hazasegítette a Jóisten, befejeztem.

A teljesség igénye nélkül, de az akkori időkre jellemző történéseket írtam, a mi családunk sorsán keresztül próbáltam érzékeltetni mindazt, amihez hasonló mással is megesett.

Főleg emlékeimre hagyatkoztam, AZ IGAZAT írtam.

Megköszönöm dalos társamnak és barátomnak Menásch Jánosnak, aki, mint egykori „malinki robotos”, segítségemre volt.

Megköszönöm leányomnak, aki rendületlenül bíztatott, hogy írjam le az emlékeimet, maradjon írásos nyoma az eseményeknek.

Végezetül megköszönöm mindenkinek, aki vette a fáradtságot, hogy egy szomorú, küzdelmes, gyakran gyötrelmes időszakról írt emlékeimet elolvasta.

Tisztelettel:

Bieber Ferenc