A MAGYARORSZÁGI SVÁBOK KITELEPÍTÉSÉNEK OKAI

A magyarországi svábok kitelepítésének okai, folyamata, politikai és társadalmi következményei (1944-49)

Az 1720-as évektől Magyarországra bevándorolt német származású sváb és frank telepesek többsége vagyontalan, vagy szerény tulajdonnal bíró volt. III. Károly, de különösen Mária Terézia és II. József uralkodók célja a betelepítéssel egyfelől a török háborúk és megszállás alatt elnéptelenedett magyarországi területek benépesítése volt, másfelől ajándékozott földterülettel, adókedvezményekkel kívánták kedvező helyzetbe hozni elsősorban a délnyugat-németországi túlnépesedett területek szegényebb sorsú lakosait, akik vállalkoztak az új hazában történő letelepedésre. Amint azt dokumentumokból tudjuk, a közismert, általános néven sváboknak nevezett betelepedők rövid időn belül beilleszkedtek, hazájuknak tartva Magyarországot, és a hazafiságnak számos tanújelét adták az elmúlt évszázadok során. Rendkívüli szorgalommal gyarapodtak, békésen együtt élve a magyar haza más nemzetiségeivel. Különösen zenei kultúrájukkal, hagyományaikkal gazdagították hazánkat, táncaikba beépült a magyaros temperamentum is.

A sváb települések homogenitásán először az 1918 utáni – Trianon miatti – bevándorlás változtatott. Majd a 20-as évek végétől kezdődő „névmagyarosítási” nyomás nehezedett különösen a közhivatalt vállaló német ajkú polgárokra. 1938-ban – sorsunkat immáron Németországhoz kapcsolva – megalakult a Volksbund, amely így-úgy megosztotta a svábságot. A háború kezdetétől pedig megkezdődött – először illegálisan, majd engedélyezve – az SS-be történő németajkú fiatalok toborzása. Mindezek okot szolgáltattak a győztes hatalmak számára a magyar svábok elleni retorzióra. Azonban a büntetés általánossá fajulása nemcsak a „vétkeseket”, de az ártatlanokat - különösen az elkobozható vagyonnal rendelkezőket – is sújtotta. Az elmúlt évtizedek történelem kutatásai mára számtalan olyan aljas és fondorlatos körülményre derítettek fényt, amelyek együttesen erősítették fel és teljesítették ki a hazai svábság iránti kollektív gyűlöletet és megtorlást. A magyarországi németség kitelepítése tekintetében a győztes hatalmak véleménye megoszlott. Azonban egyfelől a Magyar Kommunista Párt (MKP) és a Nemzeti Parasztpárt (NPP) úgy kívánt magának tagokat toborozni, hogy a nincsteleneket a sváboktól is elkobzott jószágokkal, földekkel és házakkal elégíti ki. Másfelől a csehszlovákok által folyamatosan – egy batyuval - Magyarországra üldözött, kisemmizett magyarok tízezreit is be kellett fogadnunk, otthont biztosítva számukra. Mindezt tetézte az Erdélyből és Délvidékről beáramló magyar menekült tömegek elhelyezése is. Ezért Csehszlovákia nyomást gyakorolt a Szövetséges (amerikai- angol-szovjet) hatalmakra, hogy a magyarországi németek kitelepítésével biztosítsák a Felvidékről elűzött magyarok befogadását, és a hazai sváb vagyonnal elégítsék ki a betelepülők igényeit. Ezt az elvet a szövetségesek – különösen a Magyarországot is megszálló Szovjetunió – magukévá tették, és a magyar kommunisták – akik 1945-ben megkaparintották a belügyi tárcát – közreműködésével megkezdődött nemcsak a volt volksbundisták és önkéntes SS katonák családjainak vagyonelkobzása, deportálásra való előkészítése, de mindezen intézkedéseket fokozott lépésekkel a teljes hazai német származású lakosságra is kiterjesztették. Különös tekintettel a vagyonos rétegekre. A svábok deportálása tulajdonképpen szovjet irányítással már 1944 végén megkezdődött Kelet-Magyarországon. Őket ukrán területre vitték, majd 1945 őszén, 1946 és 1947 nyarán engedték haza az életben maradottakat.

1945 tavaszán a Népgondozási Hivatal (!!!) felállításával vette kezdetét a svábság listázása, később szavazati joguktól történő megfosztásuk elindítása, mivel 1945 novemberére Nemzetgyűlési választásokat írtak ki. A választáson a baloldal (MKP, NPP, SZDP) csúfosan megbukott, azonban a szovjet megszállás miatt az abszolút győztes Kisgazdapárt koalícióra kényszerült velük. A svábok lakta településeken különösen elsöprő volt a polgári pártok sikere, ugyanakkor az SZDP (Szociáldemokrata Párt) is jelentős mennyiségű sváb szavazatokat kapott, főleg az iparvidékek és bányavidékek szervezett németajkú munkásságától. A svábság így a teljesen eldurvuló kommunista és szocdem rivalizálás áldozatává is lett, hiszen amíg az SZDP-t erősítették, addig a kegyetlen és hataloméhes MKP ellenségeivé váltak. Ezért történhetett meg, hogy amíg az SZDP a kitelepítés ellen foglalt állást (nem akarván elveszíteni a sváb szavazókat), addig az MKP illetve az NPP még súlyosabb következményekkel és mértékben erőltette a német ajkú polgárok kitelepítését és szankcionálását. Ráadásul a kommunista párt a svábok házaiba, vagyonába betelepítettektől remélte erősödését (nem is hiába), hiszen az újonnan érkezettek elsősorban nekik köszönhették kedvező helyzetüket. A deportálásokat, vagyon- és jogfosztásokat szervező, irányító belügyminiszter éppen az a moszkovita, kommunista Nagy Imre, majd Rajk László volt, akiket ma nemzeti hősként tisztelnek. A Nyugat-Németországba történő kitelepítés első hulláma 1946 tavaszán indult, majd némi szünet után ősszel folytatódott, és mintegy 180.000 személyt érintett. A második kitelepítésre 1947-48-ban került sor. Ekkor mintegy 50.000 főt telepítettek ki főként a Dunántúlról kelet-német területre. Voltak olyan virágzó, gazdag sváb települések, ahonnan szinte mindenkit, voltak olyan helyek – főleg a bányavidékek – ahonnan szinte senkit nem telepítettek ki, hiszen szükség volt a szorgalmas, szakképzett munkásokra. Az 1947-ik évi országgyűlési választásokra készülő hataloméhes kommunisták – a szovjet hatalom árnyékában – minden aljas eszközt bevetettek. Hazaárulás vádjával szétverték a Kisgazda Pártot, megfélemlítették a szavazók egy részét, és bomlasztani kezdték az SZDP-t.  Az itthon maradott svábságra újabb csapásokat mérve, további vagyonelkobzásokat (idegen családok összeköltöztetését stb.) hajtottak végre, majd megfosztották őket szavazati joguktól. Végül – aljasságaikat betetőzendő – még választási csalásokra is vetemedtek. Mindezek ellenére ismét veszítettek a választásokon, azonban 1949-ig a jobboldal teljes felszámolásával, majd a Szociáldemokrata Párt szétverésével és beolvasztásával, a totális kommunista diktatúra bevezetésével megszerezték a teljes hatalmat. A kitelepítések végeztével Magyarországon belül is tömeges kilakoltatások sújtották a hazai németeket, és soha, vagy csak töredékben kapták vissza évek múlva vagyonuk egy részét a károsultak. A magyarországi kisebbségek közül legjobban a németség szenvedte meg a diktatúra éveit. Ugyan az 1949-ik évi Alkotmány rögzítette egyenrangú állampolgári jogaikat, azonban még ezután is történtek atrocitások velük szemben: listázva voltak, a német nyelvű oktatás csak az 50-es évek végén kezdett szervezetten beindulni, a kulturális hagyományápolás pedig még később kapott csak legitimitást. A pejoratív jelentésű „svábozás” pedig még hosszú ideig a magyar közbeszéd része maradt. Illyés Gyula költő-író-esztéta, irodalmi életünk prominens alakja egyik tanulmányában fanyalog azon, vajon miért kellett annak idején német telepeseket Magyarországra hozni, miközben másutt elismeri, hogy az 1848-49-es szabadságharcban - más kisebbségekkel ellentétben - nem a Habsburgokkal, hanem a magyarsággal küzdött együtt a svábság a nemzet szabadságáért. A magyarországi meghatározó kisebbségek közül egyedül a németség (svábság) volt az egyetlen, aki 1918-ban nem akart területet kiszakítani hazájából, és idegen országhoz csatlakozni. A hazai németség mindenkor azon igyekezett, hogy egybeforrhasson a magyar nemzettel. Nem lázított, nem lázadozott. Szorgalmasan dolgozott, és ha kellett, harcolt hazájáért.  (Erre épp Soroksár az egyik legékesebb példa.) Mégis nekik kellett bűnhődniük. Ők lettek a bűnös, kitoloncolandó svábok. Vajon miért? Mert volt mit elvenni tőlük!

Végezetül néhány személyes gondolattal zárnám soraimat. 1945-ben az egyik kommunista és parasztpárti jelszó így hangzott: „A svábok egy batyuval jöttek, egy batyuval takarodjanak!”. Igen, a svábok valóban egy batyuval jöttek. Azonban néhány évtized alatt benépesítették a pusztaságokat, életet hoztak az elpusztított településekbe, felvirágoztatták a gazdaságot, a hazai ipart.

Megművelték a gazdátlan földeket, virágzó településeket hoztak létre, templomokat, középületeket, hazafias emlékműveket emeltek. Felvirágoztatták a kulturális életet, vagyonukat szorgalmas, becsületes munkával szerezték, tisztességes üzletpolitikával, kiváló minőségű termékekkel szereztek hírnevet maguknak és hazájuknak, Magyarországnak. Sok település talán nem is létezne nélkülük, de a néhai virágzó magyar gazdaság és mezőgazdaság szintén sokat köszönhet nekik.

Minden népnek vannak hitvány tagjai, de azt bátran kijelenthetjük: a magyar svábság többségének hazafiságához, szorgalmához, tisztességességéhez, ország gyarapító és értékteremtő munkásságához kétség sem férhet. Egy batyuval jöttek németként, egy batyuval mentek magyarként, és magyar szóval búcsúztak a Hazától, amely számkivetésbe küldte őket. A német területre visszatelepítettek még ráadásul évekig nyomorogtak az elpusztított, éhező Németországban. De szorgalmukkal, tisztességükkel ott is helyt álltak, és építettek új hazát. Nem is akármilyent. Azt pedig, hogy ki járt jobban: ők-e, avagy az itthon maradottak, döntse el mindenki maga. Egy biztos: Magyarország elvesztett mintegy 230.000 szorgos, tisztességes, hazaszerető polgárt. (A málenkij robotra elhurcoltakon kívül.) Ahogy a kitelepítettek évtizedek múlva mondták: „Vergeben ja, vergessen nie!” (Megbocsájtani igen, felejteni soha!)

Unyi János Antal

Utóirat: Kórustalálkozókon, járva az ország svábok lakta településeit, örömmel tölt el, hogy az idősek mellett egyre több fiatal ember ápolja nemzetiségi hagyományait. Gyerekek, ifjak tánccsoportjai, dalosai, zenészei szerte az országban művelik és népszerűsítik őseik hagyományait. Hiába minden elnyomás: a vér nem válik vízzé!