AMIÉRT A HARANG SZÓLT!
Amikor a modern tömegtájékoztatás még nem létezett, a hírek, a nagyvilág eseményei nagyon lassan jutottak el a lakossághoz.
Egy település életében, ahogy ez Soroksáron is történt, elsődleges a szóban történő tájékoztatás, tájékozódás volt. A település úgynevezett kidoboló embereket alkalmazott, akik a községi tanács döntéseit, a fontos közösségi információkat hirdették a népnek. Soroksáron 1894-től két kidoboló működött, egy az alvégen, egy pedig a felvégen.
Ma már szinte fel sem figyelünk a harangszóra, de valamikor – szinte napjainkig – a helyi tájékoztatás fontos eszköze volt a harangozás. A mindenkori harangozó elismert, és köztiszteletnek örvendő személy volt. Az utolsó soroksári harangozó Heim Józsi bácsi volt, haláláig. A család tagjai ma is közöttünk élnek. Természetesen nem automatika működtette a gépezetet, mint manapság. Minden alkalommal fel kellett mászni a templom tornyába vezető hosszú csigalépcsőkön a harangokhoz. 1944-ig normál esetben reggel 5 órakor volt az első harangozás. Az esti harangozás György naptól (április 24.) 20 órakor, Mihály naptól (szeptember 29.) pedig 19 órakor volt. Alkalmanként 3x30 húzást kellett végezni a nagyharanggal, és az esti harangszó után még a kisharanggal 80-at kongattak az elhunyt lelkekért. Húshagyó kedden éjfélkor 80 kongatás jelezte mindenki számára a nagyböjti időszak kezdetét. Csütörtökönként a középső haranggal 50-et kongattak, jelezvén Krisztus Urunk kínszenvedésének kezdetét. Minden pénteken 11 órakor 50 húzás történt a nagyharanggal, Jézus Krisztus keresztre feszítésére emlékeztetvén. A déli harangszó – országosan – egyrészt a nándorfehérvári győzelem emlékére, másrészt a nap felére, az ebédidő kezdetére hívta fel a figyelmet. A szentmisék kezdetére úgynevezett összeharangozás figyelmeztetett, ekkor mindhárom harang megszólalt. Ha a települést valami baj érte, a harangokat félreverték, ami azt jelentette, hogy a harangnyelv csak egy oldalon ütötte a harangtestet. Soroksáron is, a XVIII.-XIX. században többször előfordult nagyobb tűzvész, amit a félrevert harangok jeleztek. Ha valaki végleg eltávozott közülünk, akkor megszólalt a legkisebb, a lélekharang. Ha nő halt meg, 2x50-et húztak, ha férfi volt az elhunyt, akkor 3x40-et.
Mindebből láthatjuk, hogy a helyi közösség számára nagy jelentőséggel bírt a tájékoztatásban a harangszó. Aki itthon volt Soroksáron, mindenki értette a szavát.
Fuchs Gyula
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése