„AKI NEM TUD MATYARUL PESZÉLNI, ANNAK NEM LESZ CSÁRTA TYERE PE!”

„AKI NEM TUD MATYARUL PESZÉLNI, ANNAK NEM LESZ CSÁRTA TYERE PE!”

A II. Világháborút követő időszakban sokan – még a magyar szellemi, kulturális élet több kimagasló egyénisége is – német-bérencnek, fasisztának titulálták a magyarországi svábságot. A Kádár-korszak hivatalos történelem tanítása, állásfoglalása is megbélyegezte a hazai németséget, holott számtalan példa bizonyítja hazaszeretetüket.

A következőkben, kifejezetten soroksári eseményeken, tényeken, saját családi példákon keresztül szeretném cáfolni a fent említett – sokszor még napjainkban is meglévő – megbélyegző hazugságot.

A törökök XVII. század végi fokozatos kivonulását követően Magyarország jelentős része lakatlan pusztaság volt. A korábbi térképeken jelzett Soroksár település is eltűnt, területe lakatlanná vált. A hely Pesthez való közelsége, a Duna, továbbá kiváló mezőgazdasági adottságai ugyanakkor vonzóak voltak az itt letelepedni szándékozóknak. Nyilván nem véletlenül lett kedves betelepülő helye az elsősorban délnyugat Németországból (a mai Baden-Württemberg tartomány területéről), főleg a Dunán, tutajokon érkező sváb és frankszármazású telepeseknek. Soroksár tehát – más magyarországi helyekhez hasonlatosan – szorgalmas, élelmes földművelőkkel és iparosokkal lakottan újra felkerült a térképekre, és soha nem látott fejlődésnek indult a XVIII. Század második felétől. A szorgalmas soroksári svábok (ahogyan általánosságban a mai napig is nevezik a helyi németséget) a XIX. századra országosan ismertté, elismertté tették Soroksár nevét jó minőségű, kiváló termékeikkel, amelyek elsősorban a pesti piacok, vásárok kedvencei voltak. A módosabbak lovas kocsin, a szegényebbek gyalog vitték a Ferencvárosba, vagy még távolabb termékeiket, terményeiket. Az akkori Pest és Buda, valamint a környező települések lakossága zömében németajkú volt, így nem kis dicsőség Soroksár számára, hogy kiváló minőségű áruinak köszönhetően még a többi németajkú település közül is a legismertebbé vált. Aki pedig kiváló árut készít, az a haza javát is szolgálja. Az 1838. márciusi nagy pesti árvíz pusztításait követően Soroksár lakossága összefogva jelentős segítséget nyújtott a szenvedő Pest polgárainak. (Egyik üknagyapám olyan nagy mennyiségű gabonát ajándékozott a károsultaknak, hogy V. Ferdinánd császár és király magas kitüntetést adományozott neki.)

1848-ban, a Magyar Szabadságharcban újra bizonyítottuk a Magyar Hazához való tartozásunkat, hűségünket, hiszen a Soroksáron állomásozó magyar honvéd csapatokat bőséges ellátmányban részesítették őseink. Ami azonban még ennél is fontosabb: Soroksár sváb polgárai több Nemzetőrt állítottak ki, mint az összes többi Pest- és Buda környéki németajkú település együttvéve. Mi ez, ha nem a Magyar Hazához való hűség egyértelmű bizonyítéka. (Nem mellékesen: a Magyar Szabadságharc hős tábornokainak, tisztjeinek legtöbbje sváb, német vagy osztrák származású volt, tehát németajkú.)

Az I. Világháború idején is bizonyítottuk hazaszeretetünket, majd 10 év múlva, 1928-ban a Hősök Terén felállított Nemzeti Emlékművünkön Soroksár népe egyértelműen hitet tett a Magyar Nemzettel való teljes azonosulásáról. 1940-ben pedig (a II. Világháború alatt, ráadásul német szövetségben!) a soroksári városvezetés egyhangúlag elhatárolódott a német kisebbségi önkormányzat létrehozásától! „Hálából” 1945-46-ban Soroksárról hurcolták el kényszermunkára, vagy telepítették ki a legtöbb németajkú polgárt, a lakosság mintegy felét!

A Soroksárt 1946-ban marhavagonokban elhagyni kényszerülő szorgalmas, hazájukhoz hű soroksári német ajkú polgárok ezrei a vagonok oldalára magyarul felírva búcsúztak el az „Édes Hazától”. A még Németországban élő öregek a mai napig nem értik, miért „dobták” ki őket szeretett otthonukból, és ugyan megbocsátottak, de felejteni nem tudnak.

A német csapatok 1944-ik évi bevonulásakor Édesapám gyerekként nézte az iskola ablakából a vonuló tankokat, majd a tanára megpofozta, mondván: Magyar gyerek nem bámulja a megszálló idegeneket. Nagyapámat Drexler Antalt, miután hazaengedték az internáló táborból, nagyanyám, Holbig Rozina azzal fogadta, hogy utolsó, még megmaradt ékszereivel lefizette a pályaudvar állomásfőnökét, hogy három gyerekükkel feljussanak egy Németországba induló vonatra. Ekkor Nagyapám, akit a hazája új vezetése csak meghurcolt, vagyonától megfosztott és megalázott, azt mondta: „Nekünk a nevünk ugyan német, de a Hazánk Magyarország. Itt maradunk.” Sose felejtem el azt az 1848-as soroksári sváb nótát, amit Nagyanyám tanított:

„Soroksáron de megnyílt az a csárta,

Ajtajápan nemzeti kokárta.

Aki nem tud ungáris spreholni,

Annak nem lesz csárta tyere pe.

Aki nem tud matyarul peszélni,

Annak nem lesz csárta tyere pe!”

Lehet ennél szebben, kedvesebben szeretni a Hazát?

Unyi János Antal