2015. január 31., szombat

A NAGYI KENYERE

A NAGYI KENYERE

Évszázadokon keresztül – rengeteg egyéb mellett – a kenyérsütés is a családanya, vagy a nagymama feladatai közé tartozott.  A mi családunkban a Nagymama dagasztotta a kenyeret, heti rendszerességgel. Kíváncsi, érdeklődő kisgyerekként állandóan a konyhában sertepertéltem a Nagyi körül. Ő felügyelt rám - míg a szüleim dolgoztak -, és így elleshettem többek között, a kenyérdagasztás technikáját is.
Nagy éléskamránk volt, benne – egyebek mellett – egy három osztatú lisztesládával, amelyben legalább másfél mázsa különböző minőségű lisztet tároltunk. Minden szerdán a Nagymama kimért a ládából kb. 6 kiló lisztet a dagasztóteknőbe, majd a közepébe, egy kis mélyedésbe beleöntötte a langyos vízzel felhígított kovászt. A kovász az előző heti kenyértészta egy bögrébe félretett darabja volt, amit a konyhaszekrényben tárolt egy hétig, a következő dagasztásig. Csütörtökön néhány szem krumplit megfőzött, majd rátörte a lisztre. Némi sózás után kezdődött az igazi kemény, fárasztó munka, a dagasztás. Addig kellett a tésztát gyúrni, amíg az hólyagot nem vetett, illetve elvált a teknő falától. Amikor a Nagymama úgy ítélte, hogy elkészült a nem túl kemény, nem túl laza kenyértészta, betakarta, és kelni hagyta néhány órán át. Kelés után kettéválasztotta a tésztát, újra átgyúrta, majd a két hosszúkás, fonott kenyérkosárba kenyérruhát tett, belisztezte, és beléhelyezte a tésztákat. A jövő heti sütéshez természetesen egy bögrényi tésztát újra félretett a konyhaszekrénybe.
Mivel Soroksáron nem volt jellemző a saját kemence – kivéve természetesen a pékeket, akikből volt bőségesen, különösen a háború előtt -, bérsütésre mi is a pékhez jártunk. Az 50-es évek végétől már csak két pékség működött: a Latosinszky és a Werbovszky a Fő utcán (jelenleg Grassalkovich út).  A Vecsés utcában laktunk ekkor, így hozzánk ez utóbbi volt közelebb.  Én 8-10 évesen tehát ide vittem a kenyerünket süttetni, át a HÉV síneken a Fő utca túloldalára (mivel akkoriban még nem volt felüljáró, a forgalom pedig igen gyér volt, és át lehetett járni a síneken). A kellemesen meleg teremben a fehér trikóban, fehér nadrágban dolgozó péklegény átvette a két kosaramat, majd néhány lépcsőn lement a kemence szájához. A kenyereket egyenként ráborította a péklapátra, újraformálta, majd egy vizes kefével átsimította őket, és egy késsel két bemetszést ejtett a tetejükön. Ezután egy kenyérazonosító számot adott nekem, és ugyanazt a számot nyomta a kenyerekre is. Majd kinyitotta a kemenceajtót, és bevetette a kenyereket. Kb. két óra múlva mentem a kisült, még langyos, illatozó gyönyörű kenyerekért. Alig vártam, hogy hazaérjek, és a Nagyi megszegje a kenyeret, és sarkát zsírral megkenve átadja nekem fáradozásom jutalmaként. Megszegés előtt természetesen soha nem felejtette el a kés hegyével három keresztet húzni a kenyér aljára – az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Maradék, kidobott kenyér ekkoriban elképzelhetetlen volt. Ezeknek a réges-régi kenyereknek az ízét–zamatát még hosszú évtizedek múltán is az érzékeimben őrzöm.


Fuchs Gyula

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése